Önnön lényünk minden jelenségen túli ragyogása ebben az életben egyedül a szerelem érzése okán tapasztalható meg. Minden a valóságért tett erőfeszítésünk mélyén- így ha szétmeditáljuk magunkat, s a legvadabb szádhanát (szellemi gyakorlást) is tesszük, – egyszer csak felbukkan ez a rettentő érzelem, mely az egyedüli erőként ebben a világban képes arra, hogy elmossa valótlan énünket.
Persze mindez még “innen van”, a legmélyebb szerelmes megtapasztaláskor is még e világunk partján toporgunk, csak nyújtózkodunk, nyújtózkodunk, és csak egy újabb ént, egy éppen szerelmest kreálunk. De hát valamit tennünk kell végre igazán önmagunkért, így jobb eszköz híján szerelmesek leszünk.
Amikor e korlátok közé zárt történetben, ami a sorsom, felbukkan ezen érzelem, történjen az a legabszurdabb körülmények között is, – most éppen egy ingatlanost játszó, magabiztos pózt tettető férfibe szerettem bele, és az első pillanattól kezdve átláttam talmi kis ügyletein – én, mint a valóság imádója egész lényemmel átadom magam ennek az érzelemnek, és felfedem a világ előtt. Ezzel bizonyítom az istennek, az önvalónak, a valóságnak, mennyire szeretem. És ki kell bírnom érte az engem ért összes megcsúfolást, azt, hogy az az alak, aki formájával hátteret biztosított neki, megcsúfolja, elárulja és végül a többi kacat közé dobja azt a drágakövet, melyet felé nyújtok.
Mert a szerelmem nem egy romantikus, finomka érzelem, hanem a másik valódi lényét eltakaró maszkok leégetője, az ámítás, a világi szerepek eloszlatója, egy kíméletlen erő. Ennek okán egytől egyig ugyanaz történik, egy ideig hívnak, mert még épp édes vagyok, még épp nem fonnyadok, nőként csábítónak hatok, de egy ponton túl minden férfi elszalad, mert nem bírja ki azt, amit a neki hozott szerelem erejével elkövetek rajta. Pedig ő hívott, mindezt ő akarta.
Becsapja magát a világ, dehogy akar szerelmes lenni, csak egy kis romantikus érzelemre vágyik, kis kéjes egymásba zuhanásba, dehogy vágyja a szerelmet egészében, mert az a valótlan énre tör, és széjjel szaggatná, felégetné azt az utolsó atomjáig, hogy egyszer és mindenkorra eltűnjön valótlanságunk.
Meg kell hát értsem, hogy ez engem hívó férfiak egy ponton túl hátrahőkölnek, menekülni kezdenek, mert ők csak egy kicsit hetyegni akartak, jól akarták érezni magukat, oltalomra vágytak, kényeztetésre, egy anyukára. És álmukban sem gondolták volna, hogy a szerelem az egy ilyen sötét, pusztító, a maszkjaikat letépő erő.
De itt is nyelvészeti problémákba ütközünk, mert amikor azt mondom, szerelem, nem egy melengető, romantikus érzelemre utalok, hanem a valóság az én számára kegyetlen áttörésére az életbe, mely azért jött, hogy felfedje előttünk azt, akik igazán vagyunk.
És meg kell hát értsem azt is, hogy az általam megismert férfiak, és mert kíváncsi vagyok, így sokat láttam, 99%-a nincs felkészülve önnön valóságára, és miután a neki hozott szerelem tüzét megérzi, úgy lök el magától, hogy akkorát zuhanok, hogy hónapokig lábra nem tudok állni.
Ő meg rémülve szalad a következő női öl felé egy kis megkönnyebbülésre. És büszkén konstatálja magában, megúszta. Pedig ott sem fog találni mást, ha még igazi nőt akar, s nem egy kislányt a homokozóban.
Mert ebben a világban a nő a szerelem megtestesülése.