az életről minden érett lény tudja, hogy káprázat, mely felbukkanásának egyetlen oka, hogy káprázatjellegét felszámolja, és így felfedhesse magát az, ami létezik. Felfoghatatlan képzettársítás ez. Koan, mely csomót köt az agyra. A felszámoláshoz eszközt is kaptunk, valami valóságosat e valótlanságban, mely erősebb, mint az élet és a halál.
Amikor szerelmesek vagyunk, a másik szemében nem lila ködöt látunk, hanem önmagunk igaziságát. A világ botránya pedig az, hogy e hatalmas lehetőségben romantikus szósszal leöntött, maximum három évig tartó módosult tudatállapotot lát, ami majd úgyis elmúlik.
Ha az életemnek van önmagában bármi célja, ezen irdatlan erő visszahelyezése a trónra, isten mellé. Egyedül a szerelem fér el isten mellett, mert összetartoznak.
A szerelemhez tiszta, áttetsző, még szinte éteri emberi lényegiség kell, nem is csoda hát, hogy javarészt fiatalon éljük teljes intenzitásában át, amikor még nem vagyunk bemocskolódva az élettől. Aztán a többség lecsatolja az angyalszárnyait, és megelégszik holmi házassági akolmeleggel, szexusra váltja fel inkább, vagy teljesen elzárja magát tőle, és inkább idejekorán belehal ebbe a bánatba.
Ám olykor, mert hatalmas az isten irgalma és kegyelme, egy érettebb életszakaszban is váratlan felfedi önmagát isten a szívünkben, és szerelmesek leszünk, hogy ezáltal újra elinduljunk önmagunk felé. Ha jól éltünk, akkor bizony tudatossá válunk arra, mekkora kincset kaptunk. Ezek szerint én “jól” éltem, mert tudom, hogy a szerelem látszatvilágom egyetlen valódisága. Tudom, hogy másik szemében felbukkanó gyönyörűsége a világ világossága, melyből csillanásokat kaphatok csupán, és életem semmi másról nem szól, mint annak a felkutatásáról, honnan is bukkannak fel ezek a csillámlások.
Szerencsés vagyok, mert láttam, felismertem a másik szemében a fényt, aki gyarló szerencsétlen emberi lény, miként én, de általam emlékeztetve lett önmagára, és én is általa magamra. Az élet azon legritkább jelensége a mienk, amikor egyszerre ketten egyforma erővel lettünk szerelmesek egymásba. Az isteni végre igazságosan osztotta el magát a kettő között. Óriási, halálos szerelem a mienk, mely felszámolja az énképzet valótlanságát, és melyet nem szabadna elárulni. Én nem is árulom el. Mellkasomra tűzöm, mely szabaddá tesz, festek, írok, szólok róla, az életemet pedig sikerült úgy kialakítanom, hogy fogadni tudjam.
Kitakarított, rendbe tett szobával vártam, ahova a szerelem be is költözött, a házam, az énem legszebb szobája ez. Az isten pedig örül, amikor látja, hogyan bánok legdrágább, legártatlanabb aspektusával, legéteribb minőségével, akiről pontosan tudom, hogy az nem maga az isten, hanem annak egy megnyilatkozása. Istent meg nem láthatom, de ő irgalmas és a szerelemben felfedi magát.
A szerelmem azonban nem tart még itt, ellentétben velem nem arról szólt az élete, hogy megépítse a legszebb szobát a szívében a szerelemnek. Kívülről nézve elkótyavetyélte az éveit, felelősségvállalás nélkül élt. Látszólag hozzám képest szabadon, pedig valójában személyes énjéhez rettentően hozzáláncolva, mely egoizmusra kárhoztatta. Ez az ő szerencsétlen sorsa, és én együttérzek vele. Látom a hibáit, látom, hogy nincs kész, pedig szeretne. Látom, hogy komolyan veszi, amit kapott az élettől, hogy felismert engem és bennem a szerelmet, önmagát.
Borzasztó átélni, ahogy megfelelő szoba híján nem tudja, hol megvendégelni a szerelmet és az hajléktalanként fagyoskodik szegény több, mint egy éve a hidegben. Látom, hogy szeretné, látom hogy akarja, de be kell lássam, egyedül alkalmatlan erre. Hetek, hónapok óta várom, hogy végre elkezdje építeni a szobát, végre az életében is helyet teremtsen annak, ami helyet kér, önmagának. Most egy kérdés maradt, vajon mennyire is szeretem őt, képes vagyok-e segíteni neki, látva, hogy egyedül nem boldogul, és napról napra egyre jobban árulja el önmagát, mert egy adott élethelyzetben képes letagadni a szívét.
Én erről a helyről elmenni nem tudok, aki a szerelmet a szívemben fellobogtatta, annak van egyedül hatalma eloltani is azt, de tudom, hogy nem fogja. Ez a határozott döntése. Ezt az eszközt tartogatta nekem a végére, a megtestesülések legeslegutolsó szakaszán.
Szerintem már ahogy leírtam, el is döntöttem, mit teszek.