Talán tizenéves koromban voltam utoljára “emberbe” szerelmes, de ebben sem vagyok biztos, mert akkor is sokkal inkább a szemen túli feketésbe vesztem bele, és nem láttam ott senki emberfiát egy ponton túl. Azóta, ha valaki vonzott az nagy valószínűség szerint a kémia és nem saját joga okán. De a szerelmet jó ideje nem egy “tárgy” irányába érzem. És emiatt keveredek egyre rettentőbb helyzetekbe.
Az életemben a szerelem az úr, ez az egyetlen olyan ebben a világban is felcsillanó jelenség, aminek kapcsolata van azzal, ami túl van téren és énen. A szerelem híd az “abszolút” és a személyes között, és annak forrását kutatva eljuthatunk az én legvégső határvonaláig, ahol feltehetjük a legfontosabb kérdésünket. És odaérve tudjuk, hogy választ személyes szinten nem kaphatunk. De már maga a kérdésfeltevés akkora öröm, hogy elmossa összes bánatunkat.
A szerelem önkényesen válogat az életemben, a leglehetetlenebb helyzeteket teremti arra nézve, hogy hatalmát felfedje. Gyakran alámerít a mocsárba, lehúz a legsötétebb bányákba is. De amikor helyzetbe hoz, végre színről színre, valóságosan látok. És még egy sekélyes, öntelt, magabiztosságot játszó, dölyfös, igazi vérbő kis pöcsben is felismerem a gyémántot. Ám sokszor hiába emlékeztetem őt minden látszaton túli szépségére, nem hisz nekem. S miközben alapzataként megtartó ragyogáshoz szólok, ő csak azért is személyként válaszol, és azt bizonygatja, ő lát jól. A szerelem és a világ brutális harca ez, amiből tudjuk, ki kerül ki győztesként, elég csak körbenéznünk..
Pedig itt mind szerelemszemekkel születünk, és aztán a világ azt akarja bebizonyítani, hogy vakok vagyunk.
Van, aki már fiatalon feladja, és hisz a világnak, én még kitartok, hagyom, hogy a szerelem vezessen át az életen, mert ő az egyetlen átjáróm önmagamhoz.
Lassan egy éve annak, hogy újabb őrült szakaszon kísér, és leginkább cibálásként, rángatásként élem meg, amit művel velem, mert honnan is láthatnám egészben a tervét.
Ő dönt, én pedig engedelmeskedem. Pedig az illető férfi az első adandó alkalommal elárult, azóta meg a türelmemmel, a pénzemmel, az időmmel, a jóhiszeműségemmel, a bizalmammal és nem utolsó sorban a vágyaimmal játszott. Ő sem tehet róla, én sem, itt csakis “isten” osztja ki a szerepeket. És igazából csak örülhetek, hogy én kaptam a szerelmest, és nem az övét, akinek el kellett bánnia e nem e világi érzelemmel.
Egy év alatt sokat változott a világ, és benne még hangosabb lett az ezoterikus, spirituális agymosás is, ahol azt akarják beadni nekem, hogy ha majd fényesebb, “letisztultabb”, “karmikusan feloldottabb” és isten tudja, még mi leszek, akkor megjelenik a lovon a herceg.
Aki amúgy már eljött a párkeresés nulladik percében, ám ez nem zárja ki a további szerelmes gyakorlást többféle alakzaton keresztül. Mert a szerelemből nem lehet elég sosem.
Nem, a szerelem egyáltalán nem törődik a személyes részeinkkel, és a spiritualitásnak az a legnagyobb rákfenéje, amit nem győzök hangsúlyozni, szinte ördögi ez az egész, hogy egy látszatlényt, polírozgat, fényesít, kócsol, old, és azt ígéri, ha majd sokat dolgozunk azon, ami valótlan bennünk, a személyes énen, akkor elérjük az istent..
Nem, itt egyetlen délibáb sem ismerte még fel a Nagy Magyar Alföldet!