((( a közelmúltban megjelent egyre népszerűbb, de valójában sok zavart maguk mögött hagyó a poliamoriát népszerűsító írások mellé egy valójában ízig-vérig MONOGÁM-tól)))
az ember életének van pár olyan szentséges fogalma, melyek kapcsán nem tűrheti azt, hogy azok a tömegek kezei közé kerüljenek, hogy drágaköveket dobjunk a dunakavicsok közé.
Ilyen a poliamoria, amúgy szerintem is rendkívül ügyetlen és sok félreértésre okot adó kifejezése.
Ma reggel arra ébredtem, valójában én vagyok a világmindenség legmonogámabb egyede, mert nekem aztán tényleg csak egyetlen szerelmem van, Ő, akit sosem láttam, és aki kezdete csupán valami nálánál végtelenül gyönyörűbbnek és elképzelhetetlennek. A szerelem a küszöb, a személyes én utolsó lehetősége önnön végső feladása előtt.
Pontosan tudom, hisz húsz év óta bújom az advaita védantát, tényleg nincs szükségem tanítókra, hiába jelentkezik mindennap egy újabb.. a szerelem is csak egy jelenség, ami abból bukkan fel, ami nem jelenség, de nem áltatom magam azzal, hogy nála ebben a testben többet kaphatok.
A szerelmem tárgya maga a Szerelem. És nagyon fáj, hogy a világ erről a tényről lekezelően beszél. De hát mit is várok a világtól, mely zűrzavaros elmék gyülekezete, és ahol mindenki másolja csak egymást.
Én nem szeretek másolni, nem is úgy csinálom, ahogy a világ, nem is voltam emberbe szerelmes soha. De azzal tisztában vagyok, hogy mint halandó egy másik hasonló formára van szükségem, akin a szerelem felragyog. Igen, ebből a szempontból használom „csak” a másikat, de ugyanezt várom el a tőle is, hogy valódi szerelme legyen, akihez én csak hátteret adok. Mert minden egyéb szerelem elmúlik, de az enyém nem.
És az, hogy ez a szerelem olykor több alakon bukkan fel, ez előfordul, de hát a Nap is több tárgyra ragyog. Ezért a szerelem eleve poliamor, mint a Nap, hogy is lehetne ez másképpen?!
De akire az én napocskám ráragyog, azt én onnantól szerelmesen imádni fogom, és nem három éven át tartó, hormonális elváltozások okán, nem lila ködösen, hanem valóságosan, a végéig és azon is túl. Rám tényleg lehet építeni. Szóval ez lenne az én „poliamoriám”. És ha a sok gyáva, magáról túl sokat állító “versenyző” nem szalad el útközben, akkor a mai napig számíthatna rám, mert egyiküket sem hagytam volna el.
De értem őket, mert a szerelem keményen, határozottan dolgozik bennem, nem csak babusgatja a másikat, hanem olykor szétcibál, rángat, ordibál. Ez egy rendkívüli eszköz, mely egyedüli minőségként e jelenségvilágban a valótlant rólunk eltávolítani bírja. Nem úgy, mint a pszichológia, mely kívülről, vakon a hagymahéjakat pucolgatja..
A szerelem a szív legmélyéről feltörve a legjobb jót akarja, széjjel cincálni azt a sok élősködőt, aki uralkodik isteni szépségünkön. Igy a szerelmeseimmel olykor rettentően kemény vagyok, vagyis dehogy én, a szerelem bennem.
Borzasztó hálátlan feladat ebben a világban a szerelem eszköze lenni, ennyi nyafogó férfi között. A barátom két éve óta vinnyog, hogy ne így, ne úgy, agresszív vagy, ez fáj, de hát az elmúlt évszázadok ennyi gyalázatos ragadványát, ennyi nyomorult élősködőt rajta, nem lehet körömkefével lesikálni, ide ipari erejű vízfúvó kell. És a fenébe is, azt nekem tartani, és még én kapok ki, amikor a legtöbbet teszem érte, amikor a szerelmemmem mosdatom, ahelyett, hogy megköszönné.
De közben a másik nagy szerelmem, aki a férjem, a fiam apja – és ez a poliamoria gyönyörűsége, hogy vannak a szerelemben hozzád érett segítőid, akivel harminc év alatt végigcsináltuk ezt a brutális egymást átalakítást – hol a háttérből, a barátnője mellől, hol a reggeliző asztalnál, amikor fizikai térben is együtt vagyunk, kitartásra ösztönöz.
Hajrá Mutter, bírd tovább.
Ez még nem a vége.