Vaszilij Kandiszkij sosem volt nagy kedvencem, valahogy mindig is inkább trükknek, az aktuális korszellem meglovagolásának éreztem a műveit. Míg egy ugyancsak a korra hasonlóan reagáló Paul Klee-kép előtt elsírtam magam, addig Kandiszkij inkább csak feldühített. Na jó, ez is egy erős érzelem..
Aztán ahogy tanulmányozni kezdtem az életet, és Gabrielle Münterrel való házasságát, majd a nő elhagyását, és végül azt, hogy igazából Münternek köszönhető, hogy fennmaradtam a művei, csak bebizonyosodott, hogy mint személy sem volt éppen korrekt. Ja, a párkapcsolatok etikus rendezésében még a nagyok is elbuknak, szegény Gabrielle valaki mástól tudta meg, hogy noha ő úgy sejtette, Vaszilij még vele van, annak már új felesége volt.
Szóval hagyjuk is, meg miért is hinnénk azt, hogy aki nincs rendben emberként, annak majd a művei igazi, megváltó erőt sugároznak.
Az alkotásokat igenis átitatja a művész alapállása, megvalósítottsági szintje, és mindenki csak “onnan” tud alkotni, szólni, ahol áll.
Nem hiszek a “csatornázásban”, a “magasabb erők üzenetében”, a kép a művész lényének esszenciája, éppen ezért az elsődleges cél a személy az igazság felé tolása, az etikusság, az áttetsző élet.
Ám ezt a képét szeretem, itt még őszinte volt, itt még az orosz Vaszilij volt, aki noha már elkezdte óvatosan széjjel kalapálni a felületet, de még megmaradt a látványnál.
Meg azért is ragadtam le ennél a képnél, mert most én is éppen minden nappal az imádott hegyemet táncolom körbe. Megmászni nem tudom, éppen csak egy kilométert gyalogolok fel rajta, messze van még a csúcs. Na meg a csúcsot ember nem is érheti el..maximum ha szerencséje van, és útközben talál pár barlangot, abban megpihenhet. Ennyi az ittlétünk maximuma.
A hegyek isten alkotókedvének egyik legelső megnyilatkozásai, és az egyik hegyszerelmem három és fél billió éves, és ma én is kéknek látom.
És remélem, ma is kékké szenderedek az egyik barlangjában. Igen, még mindig kék a szerelem.