Húszévesen találkoztunk először, akkor majdnem az egész életemmel fizettem e randevúért. Ő akkor a hatalmas szellem volt, aki nem is tudott e fizikai világról, én meg Európában fel és alá vonatozó, egyetemista lányka.
Szurcsik József festménye előtt
Szerencsére találkozásunkkor Bori barátnőm kezébe, mint fűszálba kapaszkodtam, aki aztán óvatosan visszahúzott a testembe. De soha többé nem érkeztem vissza ide igazából, és ittlétem azóta csak pompás-fájdalmas látszatlétezés.
Onnantól viszont már semmi mást nem akartam, csak újraélni a találkozót, és utánajárni annak, honnan is bukkant fel a jelenségek között, így milyen úton induljak el, hogy megleljem újra. Egyáltalán létezik-e olyan forrás az életben, melyből ha iszok, elmúlik kibírhatatlan szomjam iránta.
Tizenkét éven után, 2006 nyarán – talán kitartó keresésem ajándékaként – testi valójában is feltűnt előttem, ám még mielőtt lenyűgöződtem általa, eloszlatta abbéli tévedésemet, hogy a forrást a világban keressem, és arra intett, ne őt, hanem azt az irányt kutassam, ahova mutat.
Tizennyolc éve elé tettem az életem, és azóta arról szól minden mozdulatom, hogy míg testben van, minél többet lehessek a közelében.
Azon szerencsések közé tartozom, akik nem adták fel útközben a vele való párbeszédet, mert a személyiségét összekeverték tanításával, és elvesztek a köré gyűlt szangha útvesztőiben, mert ez aztán az igazán kemény emberiség-látlelet.
Keresésem azután, hogy átélem őt fizikai alakban, és folyamatosan számolok be neki az állapotomról, és ha van, teszem fel kérdéseimet, nem ért véget. És mára belátom azt, hogy ebben a formában állandó kereső is maradok, hisz lénye feneketlen óceán, amiben sehol sem landolhatok.
Tegnap újra találkoztunk, és miután közel másfél órán át figyeltem szavait és azt, ahova az ujja mutat, a nyilvános együttlét után ő szaladt oda hozzám, és ugrott a nyakamba, mint egy kislány, majd franciául mondott valamit. Én viszont angolul válaszoltam meg a kimondhatatlant, amit én sem értettem, mert sosem lesz elég jó az angolom.
A közöttünk váratlan önmagát felfedő erőteret szerelemnek nevezem, és noha tudom, hogy a szerelem itt van nélküle is, mégis hozzá kötöm, és egyelőre egyáltalán nem vagyok felkészülve arra, mi lesz, ha itthagyja a testét..
A közöttünk felbukkanó erőteret élem meg egyre nagyobb bátorsággal a többi szerelmes emberi kapcsolatomban is. Félelmetes.