A szerelem folyójának két partja – trilógia

by | Nov 14, 2023 | 2023 - festmények

Sérüléseink, csalódásaink, rettentő kínjaink talán jó okkal történnek velünk, hogy a legutolsó reményünket is magunk mögött hagyjuk azzal kapcsolatban, hogy létezik bármi is ebben a világban, amitől valóban boldogok lehetünk. Az út lényegében, ha jól haladunk, elképzeléseink, vágyaink elhagyásáról, demisztifikációjáról szól.
Arról az evidenciáról, hogy hogyan is okozhatna örömöt bármi is ebben a világban, aminek szubsztanciája az utolsó atomig maga a káprázat?
Az élet nagyjából semmi másról nem szól, ha szerencsések vagyunk, minthogy útközben rájövünk a tényre, hogy lényegében diafilmkockáktól, illuzórikusan elénk vetített jelenségektől várjuk boldogulásunkat. A becsapás ténye velünk született, itt mindenki egyértelműen elhiszi magáról azt a fals örökséget, hogy mint személy valódi létezéssel bír, míg meg nem kérdőjelezzük lényünk tényleges valóságosságát.
De attól a perctől kezdve, hogy először rákérdezünk arra, kik is vagyunk igazán, és a mélységes sötétben a szívünk mélyén különös “válaszra” lelünk, nem várhatjuk azt az élettől, hogy tovább hazudjon nekünk.
Innentől kezdődik rettentő-gyönyörű keresésünk, melynek az a vége, hogy teljesen kiürülünk, és a legeslegutolsó élettel kapcsolatos illúziónk is szertefoszlik.
Ekkor maradunk először magunkra igazán, és csak amikor már tényleg nincs mit tovább elvesztenünk, ismerhetjük meg önnön békénket.
Hét év után, amikor már nem is gondoltam rá, hogy újra felbukkan, testet öltött előttem újra a szerelem. Ez a botrányos, gyűlölt és imádott érzelem, mely önkényesen választ ki egyes jelenségeket, akin keresztül felfedi magát, és égető érzést ültet el velük kapcsolatban a szívünkben.
A szerelemről régóta tudom, hogy a valóság időbe vetett felcsillanása az anyagban, melynek ha visszakövetem az eredetét, “hazaérhetek”..

 

1.rész: Ott torony volt, 2023, 85*85cm

Márciusban a Duna felfedte előttem a szerelem folyójának természetét, partjára ülve esélyem sem volt megmentenem magamat, és rögvest szerelmes lettem belé, el nem tudtam képzelni ilyen gyönyörűséget, és onnantól már csak habjaiba vágytam. Eljött az idő, hogy megtanuljak benne úszni, mert ez az az egyetlen folyó, amin nincs híd, és ahol révész sem visz át, így csak magamra számíthatok, ha át akarok jutni rajta. A folyó gyönyörűsége bevilágította a mellettem ülő férfit is, de azt hiszem, bárki ült volna akkor mellettem, akkor abba szeretek bele.

A szerelem a túlnan és a mi világunk között hömpölygő folyó, melybe belezuhanva dönthetünk, melyik partot is választjuk. Ebben a választásban áll a szabad akaratunk.

Lényegében e folyóból való  partra evickélésről szólt ez a fél évem, és közben gyakran éreztem azt, hogy ekkora hömpölygésben elmerülök. Biztos sokkal könnyebb lett volna, ha az, akinek alakján fénye felragyogott, velem, tart a tajtékok között, de ő rögvest az elején kijelentette, nem számítsak rá.

 

2.rész: Veronika kendője, 2023, 85*85cm

Már jócskán a víz közepénél jártam, és még mindig képzelődtem, s azzal áltattam magam, hogy mégsem maradtam ilyen borzasztó egyedül, még mindig magam mellé vetítettem a férfi alakját, és úgy hittem, ha jön egy nagyobb hullám, majd megtart engem. De ő nemhogy a vízbe nem dugta be a lábát, még a partját is messze kerüli azóta.

 

3.Golgotám, 2023, 85*85cm

Isteni vagyis éppen szerelmi szerencse, hogy végül megadtam magam, nem kapálóztam többé, és elfogadtam azt, egyedül vagyok. Sem megmenteni, sem elpusztítani nincs erőm magam, és majd a folyó dönt a sorsomról. Hagytam, hadd rántson le a mélyébe, dobáljon, játsszon velem kedvére, mérje meg, mit is bírok, és mikor adom fel a reményt, hogy partra érek. Mert csak a teljes feladás pillanatában van esélyem arra, hogy megérkezzek..

E kép épp a partra szállás pillanata, ahol a kimerültség miatt rögvest alá is zuhantam, de azt persze nem festettem fel  a képre… Egy ideig még pihenek itt, mígnem el nem indulok a szerelem folyójának forrása felé.

Amiről csak annyit tudok, hogy olyan közel van, hogy nem vezet út oda.

(borítókép: Giorgio de Chirico emlékére)