Erőlködök itt évek óta a verbalizálással, de csakis a szerelemhez tudom hasonlítani azt, ami életben tart még. Ő ad erőt reggelente ahhoz, hogy egyáltalán értelmet lássak abban, hogy bármit is elkezdjek, folytassak. Neki köszönhetően hullámzik a tüdőm fel és alá, áramlik a vér az ereimben és pislog a szemem. Lényem számomra is értelmezhetetlen mélysége szerelem, melynek felkutatására tettem fel „utolsó” életem.
Emberbe, tárgyba, formába sosem voltam még szerelmes, csakis a jelenségek, a másik ember mélyén lakozó esszenciába, melyet elfed a sokféle alakzat.
A szerelem számomra nem időbe vetett, nem hormonoknak kiszolgáltatott elváltozás az agyban, és nem lila köd. Az egész élet a lila köd, szerelem idején végre tisztán látunk. Ha körülötte változást tapasztalok, az csak annyi, hogy mélyülhet, mert a szerelem feneketlen óceán, amiben csak elveszni lehet.
Japánba is szerelem miatt utaztam, semmi más nem tudott volna rávenni arra, hogy elrepüljek e számomra teljesen idegen, elnézést, de innen nézve nem normális világba, ahol pár évesen dobozba zárják a lelket, nehogy érezzen. Ám láttam, tapasztaltam, mennyire rosszul tart a japán rendszer, hány pontján is töredezik e rettentő, elfojtó diktatúra. Néhány japán megtalált, és elsírta bánatát, hogy nem bírja ezt a látszólag kényeztető, védelmező, figyelmességet tettető uralmat, még ha el is játssza..
Egy abszurd történet az enyém, mely a szerelem a világból nézve igenis diktatórikus mivoltáról vall. Felbukkant köztem és egy német férfi között lassan két éve, és azóta a szolgája vagyok. Nincs semmi esélyem ellenkezni, átrángat konvenciókon, ízlésem, kultúrákon, én meg vinnyogok. Most is így tettem, míg kint voltam. Sátorban, sárban, hidegben laktunk, sokszor és nagyon felfáztam, aztán nappalra néha meggyógyultam, majd visszaestem. Éjjelente üvegbe pisiltem a hálózsákban, mert dermesztő hideg volt kimenni, és vigyázni kellett a közös hálózsák-anyaméhben a melegre. De mégis azt mondom, újracsinálnám, mert tudom, hogy senki mást, csak a szerelmet szolgáltam.
Ám arra nem is gondoltam, a férfi alakja csak csali volt, a szerelem egy jóval nagyobb találkozást készített elő nekem, mint egy másik emberrel.
Talán a második héten történt, épp meg tudtam mosakodni, hideg vízben persze, a cipőmön is megszáradt a sár, ettem, és még aludtam is jól, és vettem egy tapaszt, ami a testre ragasztva melegít. Szóval úgy aludtam az alulról széjjel ázott matracon, mint egy fűthető párnán. Az első nap majdnem elszakadt bokámon is tudtam járni biztonsággal és fájdalom nélkül végre, és épp nem aggódtam azon, hogy hetek óta vérzek. Ja, és még a japán rendet is kitrükköltem, és a fűthető vécéülőke konnektorjában tölteni tudtam a telefonom, mert amúgy a parkolóőr spórolta előlem az áramot, nekünk meg az erdőben nem volt. Szóval komfort zónán belül voltam.
Aztán ezek után, vettem magamnak egy forró tejes teát az automatából, mert olyan az erdő szélén is volt, és kiültem a közeli kilátóra. És mivel nem volt sehol egy szemetes, hát nagy örömmel szemeteltem, és azt mondtam hangosan, bsszátok meg, ha ilyen hülyék vagytok, hogy egy harminc éve történt robbantás miatt eltüntetitek az összes kukát az utak mellől, majd felszeditek utánam. Így is lett.
Akkor és ott szembesültem először a „japán” vákuummal, amihez persze nem kellene melléknevet csatolni. Csak simán vákuum, de számomra ebben a pőreségében és erejében először Japánban volt “átélhető”. És bőven lehet, ott tényleg erősebben jelen van, mint bárhol is, és ez Japán titka és csodája.
A szerelem vákuumával.
Semmi mást nem hoztam magammal “haza”. Amikor landolt a gép csak arra figyeltem, “velem van-e”. Sikeres volt-e a küldetés.
Egyelőre ennyit merek írni róla, mert az egész történetet még dajkálom magamban, mert ez nem a vége. De valahogy el kellett kezdenem mesélni róla.