A legtöbbet szerelmi traumáink miatt szenvedünk, nem hiszti ez, sem túlérzékenység, nyomós, jó okunk van az ilyen fájdalomra, senki se becsülje le a szerelmes kínjait. Hisz abban a mindennapjainkból nézve módosult tudatállapotban, mely amúgy eredendő természetünk, végre átlátunk a másik, a világ és önmagunk takarórétegein. Szerelem idején a teremtett világ első, meztelen ártatlanságában fedi fel magát. A szerelem nem lila köd, hanem a színre színre látás visszanyert képessége, s míg egy életen át vakon bolyongunk a világban, szerelem idején végre látóvá leszünk.
A szerelem nem érzelem, nem szexus, nem önkényes testi vágy, hanem a valóság maga, és a lehetőség arra, hogy végre az életben is levegőt vegyünk.
És mert a valóság felé tett kutatás során mindenki a neki legdrágább kincsekkel fizeti ki az utazás díját, így előbb vagy utóbb a világban megjelenő szerelem is, mint fizetőeszköz elő fog kerülni.
Odaadod-e a szerelmet értem, kérdi az isten? Engem választasz, vagy a belőlem felbukkanó legszebb jelenséget, az első kinyilatkoztatást, a legpompásabb kivetülésem?