elistista poliamor iskolám is végveszélyben
Míg ugye egyetlen százalék valódiságot is adok annak az énnek, mely névvel, életkorral, nemmel takar el, addig szükségem van egy eszközre, mely éberen tart, és utat mutat kifelé a káprázatomból. Az eszközöm a már sokat emlegettem szerelem, ez a sűrű, sötét, szinte már megfogható fogalom, amit a valóság első és legártatlanabb aspektusának tartok.
Számomra a szerelem az úr, aki önkényuralmával olykor lehetetlen helyzetekbe kerget, és noha vinnyogok, de szép munkát végez rajtam. De nem lehetek, csak akkor “szép”, ha már megfosztott mindattól, ami nem tartozik hozzám.
Teljesen ugyan még nem sikerült legyalulnia rólam az énség káprázatát, ami a szerelem egyetlen célja, de azért jól halad.
Az elmúlt években rendesen bekeményített, és miután “parancsára” a dédszülői örökségből még egy házikót is vettem, mert beleszerettem az ingatlanosba, és átrángatott minden nyomorúságán a tulajdonosi létnek, most éppen a második éve több, mint tízezer kilométert két tőlem mindennap, hogy a távolságot a szívemmel átérjem, és továbbra se a jelenségre figyeljek, akin gyönyörűségét felfedi, az emberre, ha rá, rá, rá, az első és egyben végső lehetőségre.
Mert mivel is gyakorolhatna a halandó halhatatlanságára, mely a lehetetlen maga, minthogy ész nélkül, vakhittel, és egyre erősödő szenvedéllyel szeresse azt, amit meg nem érthet, amit el nem érhet. és ezt a gyakorlást mi máson is végezheti, ha nem embertársain.
Persze eközben személyes szinten rengeteget sérülök, és már hallom is az éppen diadalt ülő spirituális és pszichológiai iskolákat, akik aranyszobrot alkotnak a személyes énből, de hát te nem ezt érdemled, engedd el, szakíts, fuss el, ne vesztegesd az időd méltatlan helyzetekben. Igazuk van, a helyzet sok szempontból méltatlan, a szerelmem napi szinten korrumpálja magát egy áldatlan helyzetben, és ezzel engem is bemocskol, hisz egy testté nőttünk az elmúlt időkben. De sajnos ez nem kívánságműsor, a szerelem tényleg sokat kér, a méltóságot, az elveket, sőt az évek óta nagyon vigyázott etikai tisztaságomat is, hogy hazug helyzetbe nem lépek bele. Hogy igenis óva őrzöm a poliamor értékrendet, melyben csak akkor köttetik egy új kapcsolat, ha arról mindenki tud és amit el is fogad.
Nem, nem a szerelmemmel nem vitázok már, mert ő sem ennek az elitista poliamor – iskolának a tagja, melynek szabályrendszerét lassan úgy érzem, éppen csak páran tartjuk be, és a többiek vágyaikat, zűrös személyüket rejtik a többszerelműség mögé. Ő képes együtt élni a hazugsággal, ami botrány önmagában, és amit mélységesen lenézek. Már csak magammal vitázok, hogy miként tehetem ezt meg. Miért veszek részt egy az alapértékeimmel nem egyező történetben?
Sérül bennem etikai tisztaság, emberség, egyenesség, koszolódok az aljas emberiség miatt, rángatom át magam egy hazudni képes ember társaként éppen. És ez most rosszabb, mint amikor házat kellett vennem a szerelemért, mert az még csak anyagi fájdalom volt a rossz választás miatt.
Mégis, mégis, soha nem csinálnám másként, mert eközben, hogy a felszín hazug és lezüllött, ez a teljesen felfoghatatlan csoda, amire nem tudok jobb címkét ráragasztani, minthogy szerelemnek hívom, már lassan tényleg elvett mindent tőlem., hogy csak az ő gyönyörűsége maradjon. Én vagyok boldogságom záloga, mindent át kell adnom neki, méltóságot, etikát, elveket, akaratot. És akkor akkor..
Innen még soha senki nem mondta ki a folytatást.
Pedig itt kezdődik a Szerelem.
Át kell vergődnünk az emberi történeteinken.
A Szerelem aztán biztos, hogy nem fehér lovon érkezik.
Lilith kacskaringós vonallal húz egyenest (2025, 178*84)