Az egyik szerelmem számára az életcél a belső nyugodtság. Ó jaj, hol van ilyen nekem? Talán ezzel kezdtem egykoron, hogy a végső valóság realizációja miatt egy határozott mozdulattal dobtam be a nyugalmamat a nagy közösbe. Nem tudom magam semmiféle állapottal, békés hellyel lecsillapítani, mindig akkor kezd gyanús lenni ez élet, amikor hosszú távú békét kínál. De hát hogyan is lehetnénk képesek megnyugodni emberi testben egy őrülten keringő és forgó égitesten. Én simán csak szédülök és zuhanok, mióta megszülettem.
Tudok a legvégső tanításról, a Mester felé mutató tanító lába előtt ülök tizennyolc éve, papagájként vissza tudom lassan mondani minden mondatát. Több száz tanítványt láttam hajbókolni előtte és talán még többet, akiből azóta szintén “tanító” lett és valami békés helyet magában megvalósítva okítja a népet, vagy megelégedett egy valósként címkézett állapottal, és nem keres tovább. Ojé, egyesek milyen kevéskével beérik.
Ott torony volt, 2023, 84*84cm
Van aki iskolát nyitott, vagy simán csak jól van, egyensúlyban, én meg egyre nagyobb lánggal szenvedek. És azért mert semmilyen békés helyet nem akarok komolyan venni, és míg egy milliméternyi valóságot is adok ennek az énnek, aki minderről írni tud, addig bizony a végletekig kínzom magam, hogy meg ne álljak tényleg a “vége” előtt. Igen, ezért van szükség egy élő tanítóra, mert csak ő az, aki semmi kompromisszumot nem enged meg útközben. Én engedékenyebb lennék magammal.
Ám valahol én is végpontra értem, létezik egy hely minden hely után, ahonnan emberi erővel bizony tovább nem lököm magam, és ez nem más, mint a szerelem. (nem a romantikus, nem a jövő-menő, nem a szexusban feltétlen kicsúcsosodni vágyó. )
A szerelem az utolsó eszköz, ami az önkutatás végpontjáig hozott, a szakadékig. Borzalom és gyönyörűség is egyben. És ezen a ponton be kell látnom a határaimat.
Ám semminek sincs vége itt sem, a cél ideérve nem kicsi, nem kevés. Az pedig a szerelem realizálása minden tárgy nélkül, a végső és teljes önfelismerés. És én ezen a helyen csak egyféleképpen tudok gyakorolni, méghozzá úgy, hogy számba vetve emberi korlátaimat annyi gyönyörű alakra vetítem rá benső imádatom, amennyire csak tudom. És itt felemelem a kezem. Ennyit tudtam emberként. Halandóként halandót imádni halhatatlanul.
Most már eszem ágában sincs egy férfitől várni, hogy ezt elbírja, egy ideje szétosztom magam, és még így is sok vagyok. Még így is irtózatos a pusztítás, amit szerelmes lángolásommal bevégzek a férfin. Fájok, gyötrök, mert először leégetem róluk a valótlanságot, de egyszerűen nem tehetek máshogy, a tűz így rendelte ezt. A tűz, mely leégeti rólam is a valótlanságot, de mert még van mit, ezért leginkább reggeltől estig ordítok.
Remélem, nem tart már soká, és győzni fog a tűz az én felett, remélem, édes szerelmeim egyszer megértetek engem. Attól félek, túl késő lesz, mert most lehetne egymást még igazán szenvedélyesen szeretni.
Szóval ne féljetek, vagyis legalább nálam ne jobban. Majd összekapaszkodunk, együtt higgyétek el, könnyebb lesz.
