Jó ideje a szerelem jelensége kutatásom egyik legfőbb tárgya, a minden támasz és önfényű valóság első aspektusa. Célom az életemmel, a képeimmel és az írásaimmal eredeti, méltó helyére való visszahelyezése.
Botrány és rettenet, amit tettünk vele, amiképp lezüllesztettük, és romantikus szósszal leöntött, szexuson alapuló, jövő-menő érzelemmé kicsinyítettünk. Szomorú, hogy ebben a világban a szerelem nem csak elkezdődik, hanem vége is van, és, hogy egyáltalán létezik ellentétpárja. Így akibe állítólag tegnap még “szerelmesek” voltunk, azt mára akár gyűlölni is tudjuk. Pedig a szerelem világunk egyetlen olyan jelensége lehetne, aminek nincs ellentétpárja, ami noha nem a valóság maga, hanem annak legártatlanabb kivetülése, de mégis a legjobban hasonlít rá.
Jómagam soha nem voltam emberbe szerelmes, ennyire nem tudom átverni magam. Szerelmes csak “istenbe” (önvalóba, istenbe) vagyok, de mondhatjuk úgy is, magába a szerelembe, ő érdemli meg egyedül ezt tőlem. Ám az emberre igenis ezen az úton szükségem van, mert az érzékszerveimnek felület kell, melyen keresztül a szerelmet felfogja. De az emberről minden esetben tudom, hogy van egy fényes és egy sötét ábrázata is, és előbb vagy utóbb meg fogom ismerni mindkettőt, és ha a sötétre nem vagyok felkészülve, csalódni fogok. És esélytelen egy duális lénytől elvárni, hogy tökéletes legyen.
Tarr új filmet forgat, 84*84cm
Ám hálám örökké kísérni fogja fényből és sötétből született természetét, mert megjelenítette számomra a szerelmet, és azon keresztül már majdnem istenig látok.
Ezen az úton én is rendesen kapom a leckéket, a legabszurdabb férfiakon keresztül ismerem fel a szerelmet, de úgy is mondhatnám világi nyelven: a legabszurdabb férfiakba leszek szerelmes. Vagy évtizedekkel idősebb nálam, és egy másik országban, kontinensen él, vagy egy házat veszek miatta, melyről már az adás-vételkor tudom, hogy nem az enyém, vagy olyan vétségei vannak, melyeket egyáltalán nem vagyok képes tolerálni. És nem sorolom..
De a szerelem nem kívánságműsor, és, hogy megmutassa, itt ő az úr, és a személyes én csak szolgálója, igenis olykor kellemetlen vidékeken rángat át. És ezen a ponton dől be az összes nagy szerelmes vállalkozás, és pár hónap vagy maximum év alatt csalódunk a másikban, és döbbenve ülünk sötétsége előtt, mert az is van neki.
Pedig a tét, a cél nem kevés. A szerelem vagy a személyes én, mert ugye ketten nem irányíthatják a szekeret a halhatatlanság felé. És ezen a ponton aligha enged a világ.
A mai túlpszichologizált, szétanalizált világban, ráadásul itt a tízmillió lélekgyógyász országában már mást sem lehet hallani, így-úgy, amúgy a határaim, jobbat érdemlek, szakítok, borítok, én vagyok az úr. Megérdemlem. Ez jár nekem.
Sztereóban ömlik ránk az egoizmus, diadalát üli a trónon az én, és abban a percben, hogy a szerelem többet kér, mint holmi romantikus, rózsaszín boldogság, egyből mehet isten hírével. És mindez azért van, mert eredendő jelentésével nem vagyunk tisztában.