Az ég a földre, az önvaló a személyes részbe, az abszolút a relatívba egyetlen, az életben megtapasztalható érzésben van jelen, ez pedig a szerelem.
Itt, amikor a szerelmetes arcon – mint felületen tükröződik az egész – oltódik ki egyes egyedül a személyes én, hogy vegye át -időszakosan – teljhatalmát a végső valóság. Efféle megélése legalább egy mindenkinek van az életben, a szerelemhez nem szükséges semmiféle tanulmány, iskola. Sőt itt mindent el kell feledjünk, amit a világról és legfőbbképpen önmagunkról tudunk.
A feladat viszont ezután óriási, ugyanis egy egész teremtett világ áll csatasorba és várja, hogy a kettősségként megjelenő délibábéletünk leigázza létezésünk eredendő szépségét. Mert egy egész teremtettnek képzelt világ vetíti ki magát folyamatosan énként, hogy ne szerelmesek, hanem okosak, tanultak, hogy egyáltalán valakik legyünk.
A szerelem önkényesen, és a “karma” bástyáit is ledöntve eljő egy idegen – de mégis semmihez sem hasonlítható közeli – világból, ami beljebb van, mint a retinánk, és felégeti valótlanságunk.
És ez olykor fájhat az addig énként ismert lénynek, ám szerelem idején nem törődünk az én fájdalmával, mert szerelmesünk szemébe nézve teljességgel demisztifikálódik az az én, akik addig voltunk, így nincs senki jelen, akinek fájna..
Jómagam az életemet, az egész „terápiás, gyógyító” művészetemet tettem fel arra, hogy vigyázzak a szerelemre. Igen, ez egyedül nem menne, túl erős a világ, és minden erővel le akarja igázni a szerelmet, de a festés és az írás a támaszaim, melyekkel kilátót építek a halandó én fölé, és így a valóság szerelmes állapotába kerülök.
A konkrét feladat viszont azt jelenti számomra, hogy imádom, csodálom a hozzám küldött férfit, férfiakat, és egész életemmel, minden mozdulatommal vigyázom a köztünk felbukkanó szerelmet, az egyetlen hidat én és önvaló között.
A férjemmel való harmincéves együttélés számomra a bizonyítéka annak, hogy erre hosszú távon is képes vagyok, és nem riadok meg, ha a szerelem lángba borítja az énemet. Sőt áldásként élem meg, hogy végre itt van az a valódi erő, mely leigázza valótlanságom.
Ám azt tudom, amit ez a kettétört világ kínál az előbb vagy utóbb, de inkább előbb, rommá dönt minden szerelmet. Döbbenve tapasztalom, hogy évekig ragyogó találkozások fakulnak ki, mert monogám rendszerbe vannak zárva. Még egy szigorúan kettőre korlátozódó szerelmet nem láttam, mely túlélte volna az évtizedeket. És az, hogy együtt maradtak párok nem jelenti azt, hogy a szerelem is velük maradt igazán. A mesének én régóta nem dőlök már be.
Mert a szerelem folyó, amelyhez mellékfolyók tartoznak.
Itt egyetlen folyó sem jut el a torkolatáig mellékfolyamok, patakok, erecskék beléfolyó hullámai nélkül. Csakis azért élő harminc év után is a szerelemfolyó bennem, mert engedem, hogy más szerelmek, folyócskák is belénk ömöljenek. A poliamoria „új kapcsolati energiának” hívja azt, amit én mellékfolyócskának.
Egész lényemmel tiltakozom az ellen, hogy a szerelem véget ér! Nem ő ér véget, mi mocskolódunk be a világ szennye miatt, mikor kettőbe, klasszikus monogám kapcsolatba zárjuk a szerelmet.
Előfordult az utóbbi két évben, hogy a férjem a szerelménél volt, a barátom meg az élettársánál, ez már nekem majdnem a tökély lett volna, ha a barátom az egészet az élettársa előtt nem hazudja el. Majdnem sikerült, már csak érett, felnőtt társak kellenek, de eljönnek idővel ők is, illetve, akit szeretek, csak felébred lassan.
Ötven felett igazi a szexualitás és a szerelem, ezt tapasztalom, mert mostanra érett meg bennem az a tudás, mely a felnőtt szerelem előfeltéte, ami igenis idővel rommá fogja zúzni a monogámia gyalázatát.