Van egy barátom, friss kapcsolat, de egyre intenzívebb. Sok közös vonásunk van, de ezek közül az egyik legfontosabb, hogy van egy ember, akit mindketten nagyon szeretünk, az egyikünk szerelemmel, a másikunk baráti-testvéri érzésekkel. Pedig minden okunk meglenne arra, hogy abbahagyjuk szeretni ezt a férfit, mert mindkettőnket nagyon megbántott, sőt, annál sokkal jobban. A psziché legaljasabb törekvéseit hozta fel a felszínre, felém is, a testvére felé is. Minden “normális” ember már régen felállt és otthagyta volna az ilyet, de én nem vagyok normális. Vagyis dehogynem, mert így képzelték el az embert eredetileg, hogy a nehézségekkor is kitart, és az akadálypályák idején kapcsol nagyobb erőre.
Joachim és Anna 2024, 85*85cm
Nos éppen ez a barátom is, miként én is az elszakadás kínjával küzd, ő is egy a világ által számtalanszor megvetett kapcsolatból próbál kijönni, és megkért, hogy mint afféle alkoholbetegek próbáljuk leszoktatni egymást a szerelmeinkről. Ám mégsem hiszem, hogy én leszek az ő segítője. Mert az ő stratégiája a nem, az enyém pedig az igen.
A nem, hogy akkor most hónapokon át együtt kell élni a fájdalommal, mert mindennap nemet kell mondani arra a másikra, akit szeretünk, és akkor majd idővel enyhül a kín. Hát nem tudom, a legutóbbi ilyen jellegű megélésem vagy háromszor annyi ideig tartott, mint maga a kapcsolat, és ha nagyon mélyen magamba nézek, szerintem mára sem gyógyultam meg belőle. Ha most megint elkezdek erősködni és nemet mondani, akkor majd nyolc év múlva talán jobb lesz. Egyáltalán van még annyi időm?
Igent mondok, mert feladtam ezt a fajta önkínzást, annál sokkal jobban szeretem magam, minthogy egy efféle, világi, brutális aktus alá vegyem magam. Na meg, kinek is képzelem magam, hogy majd halandóként szembe merek menni a szerelemmel, micsoda istenverte arrogancia ez? A trónon pöffeszkedő én teljhatalma, aki majd beint a szerelemnek.
Szeretem magam annyira, hogy úgy döntök, tovább szeretek, az a bizonyos másik még ha elárul, kihasznál és közelébe sincs annak, ahogy én szeretem őt, úgyis csak egy szereplő a filmemben.
életem forgatókönyvírója (retusált, szóval csak kb én) fotó: Márton Tünde
Nagyon jól ismerem, mert mint életem forgatókönyvének írója, őt is én írtam a filmembe, és pontosan tudom, amikor lop és csal és hazudik valami eszement hiány mozgatja. Igen, rosszul írtam meg a szerepét, és most utólag azzal, ha még jobban szeretem korrigálni fogom.
Na de nem megyek most ilyen messzire, maradok filmbéli szerepemnél, hisz én is csak egy szereplője vagyok a saját filmemnek, és úgy döntök, nem szállok ki a szerelemből félúton, ha a másik kiszáll, hát tegye, majd a halálos ágyán megbánja, láttam már pár haldoklót kínlódni elnyomott érzelmek miatt. A szerelem egy ponton túl úgyis magánügy.
Úgy hiszem, az alapvető szenvedést az okozza, hogy túl korán hagyjuk abba, sokszor ott, ahol épp nehéz, gyakorta még a legintenzívebb szenvedélyek idején, melyeknek tényleg van valami diabolikus minősége.
Szeretni csak elkezdeni tudok, de nem befejezni, még soha nem volt olyan szerelmes kapcsolatom, melyet én szakítottam volna meg. Általában az a vége, hogy a másik a gyenge, nem szeret eléggé, vagy simán csak elkezdi lemásolni a világot, és azt mondja, na azért ezt már mégse, és falat húz a legnehezebb szakasz idején. Én meg pont itt mennék tovább, mert nem a másik személye, hanem a szíve, a közös szív a cél, minden jövő és menő érzelem mögött. Ahova nem érünk el egy nap alatt.
Azért nem tudok kiszállni, mert a szerelmi kapcsolataimat el akarom vinni a végéig, odáig, ahol már igenis minden szenvedélyen és szenvedésen túl, feltétel nélkül szeretek.
Mivel ez egyszer sikerült, nem tudom ettől fogva alább adni, és remélem, egyszer majd megért a világ is, a világ melynek forgatókönyvét én írom.
Én, akiről fogalmam sincs, kicsoda, de aki istent is elképzeli.
Úgyhogy most beleírok a forgatókönyvembe egy kicsit több kitartást, bátorságot a szereplőimnek. Így, hogy közeleg az ősz végre, és mindjárt itt a november, akire tíz hónapja várok.