A művészet számomra a lemeztelenedés aktusa, a remény arra, hogy egy-egy alkotás segítségével valóban találkozzunk mi emberek. Ha a szó falakba ütközik, talán még egy képpel tovább lehet festeni kimondhatatlanságunkat. Ritkán születik valóban jó alkotás szimpla életörömből. Művésszé nem jókedvünkben, megelégedettségünkben válunk. Egy akarat ez inkább, mely az egyes emberen keresztül megnyilvánulni vágyik. Kiutat akar a kép, a hang, a forma a lélek mélyéből. Maga a művészet választhat ki arra, hogy egyes témák testet ölthessenek. Frida Kahlo a művészet nagy kiszemeltje volt. Műveit a teljes önazonosság jellemzi. Alkotni, szólni arról tudunk, amit átéltünk, a belülről megélt képek szinte önfénnyel ragyognak. Frida képei ilyenek. Sehol semmi póz, bravúr és nagyravágyás. A teljes kinyílás művészete ez. Csontig hatoló, zsigerekben vájkáló kitárulkozás.
Frida alkotásait nézve az jut eszembe, milyen egyformák is vagyunk, mennyire hasonló kínunk és örömünk. Ehhez képest meg mily gyakran játszuk itt a sokszínűt, a százvalahány centiméteres forma börtönében szánalmas kis életünk, ahol egyikünkre sem írtak nagy szerepet.
Emberré válni, a test fogságában élni rövidke örömökkel tarkított fájdalom. Frida emlékeztet arra az abroncsra, melybe belezárva élünk.
Képein az emberiség szenvedéstörténete, mely nem csak az övé. Frida helyettünk is sikít. Az emberiség szenvedéstörténete, melyből aztán a szerelem hoz valami lassú feloldást. Az a szerelem, mely egy tárgyon csillan fel, de pászmája magával vonzza a tekintetet és húzza, húzza annak eredőjéhez.
Diego Rivera Frida férje volt. Ha tankönyvet kéne írni arról, milyen szépséges az, ha nő igazán szeret férfit, akkor elég lenne egyes egyedül Frida vallomásait abba bemásolni. Annak a nőnek a vallomásait, aki teste végeláthatatlan kínjait csak úgy bírta ki, ha saját lényébe mind mélyebbre hatolt. Oda, ahol a fájdalom a fényben már feloldódik. Jókedvében az ember nem ás bányákat magában, hanem a napfényben sütkérezik a felszínen. Ínség, mélysötétség és valódi szomj idején azonban fúrni kezd. Két kézzel, földet kaparva, gyökerekkel nem dacolva, kövekbe vájt körmökkel. Tépve, zúzva, cibálva a felszíni jelenségeket. És ebben a kétségbeesett mozdulatban Frida rátalál az ő gyönyörűségére. Diegora.
Számára egyetlen emberi formában ölt testet az egész univerzum. A férfi, aki egyszerre szeretője, férje, barátja, apja, fia, múzsája. Emberfeletti erővel imádja szerelmének tárgyát. Azt a nála 20 évvel idősebb, nem éppen adonisz külsejű formát, melynek arcát valahol egy békához hasonlítja. De mert széjjeltépte a vásznat, melyre mihaszna kis életünk jelenségei vetülnek és eljutott egészen a vetítőgépig, mely a vászonra a színes mozit projektálja, ebben a különös férfiformában az egész világmindenséget, annak teremtőjét, sőt a teremtő elképzelőjét szerette meg.
Diego viszont a férfiforma klasszikus megnyilvánulása volt, mely természete szerint élte meg önmagát, és esze ágában sem volt a monogámiára. Frida hamar rájött, egy tárgyba beleszeretni talán még nagyobb baleset, mint az első volt, mikor a villamos szalad bele a buszba, ahol utazott és öklelte fel testét, nőiességét egy vasdarab. A második, majdnem halálos balesete Diego Rivera volt.
Riviera kezdettől fogva sokat csalta Fridát, amitől ő szinte még jobban szenvedett, mint a testi kínoktól. De talán itt történt az ő igazán magára találása, amikor kinyitotta “szíve ablakait” még sokkal nagyobbra, és engedte, hogy végre napfény járja át a szobáit..És egyszer csak Frida rájött, ettől a hatalmas napszerű lénytől hogyan is várhatná el, hogy csak őt szeresse.
Innentől kezdve átjárható, tágas tér lett a szerelmük, ahol mások is megpihenhettek. Üdvözölve voltak a szeretők. Ők ketten lettek a kandalló, melyhez a többi forma felmelegedni járt.
És talán ez volt az a pont, amikor egy időre a jelenségek abban a maguk teremtette természetességükben tudtak megpihenni, ahogy ezt az idők elején elképzelték. Abban az önfényű, valójában mindig jelenlévő feltétlen valóságban, mely a tiszta vagyok érzésben jelenik meg. Ha Ádám és Éva az alfa, Fridában és Diegóban teljesedett be az omega.
Ám nehogy áltassuk magunkat azzal, hogy földi életünk a beteljesedett formák öntőtégelye lehet. Ezek csupán felcsillanásai “egy világnak”, minden általunk ismert világ előtt. A fellegek jöttek, Frida állapota egyre romlott. Olykor hónapokig kórházban feküdt, műtétek sorozata kínozta testét, mígnem végleg tolókocsiba kényszerült..
Ám addig csillogott benne az élet, míg festhetett. Minden nappal a szépséges búcsúzásban bízott. Egy olyan távozásban, mely pillanatában egyszer és mindenkorra kihuny az emberi létezés emlékezete és egyetlen gyönyörű forráspontba sűrűsödik össze az egész.
Eltűnik minden élet, annak minden öröme és fájdalma, kifakul az összes név és festmény, és maga a vásznak valóságossága is eltűnik.
Mint egy maratoni menet vége, a finish a legkegyetlenebb. Amikor már annyira tör és nyom, szakít és tép, kicsi és szűk az emberi test, hogy szimplán levegőt venni kibírhatatlan kegyetlenség..Sosem tudjuk meg, Frida önkezével vetett-e véget életének, vagy az ideje járt le önmagától.
Frida Kahlo a soha vissza nem térő hatalmasok nagy csarnokába költözött, ahol a művészet valódi erejében bízó kereső számára azóta is minden pillanatban elérhető és nyitott.
Frida egy darabjaira vágott görögdinnyével búcsúzott. Ez volt az ő utolsó önarcképe, a forma szintjén összevissza szabdalt test, melynek cukros, zamatos húsába minden kínja ellenére beleírta, Éljen az élet!, aztán nyolc nappal eztán távozott.
A hamvasztáson résztvevő egyik szemtanú leírása szerint, amint Fridát betolták a krematóriumba, a test egyetlen nagy lánggal csapott fel, melyet a jelenlévők énekkel kísértek. A szertartás végén a megmaradt csontok, mint fahasábok, csodaszép színekben, ibolyában, vörösben, fehérben és ezüstben izzottak. A döbbent és szinte szellemmé vált Diego a zsebébe nyúlt, jegyzettömböt vett elő, és az összezúzásra váró földi maradványok láttán felvázolta a legeslegutolsó képet Fridáról. Diego napok alatt egy öreg, csúnya, megfáradt emberré változott, Frida elvesztésével értette-látta meg szerelme valódi lényegét. Csupán három évet élt Frida halála után.