Ebben a világban mindannak, amit ki tudunk fejezni, rögvest ki lehet mondani az ellentétét is, hisz mindennek, ami megjelenik, van egy sötét és egy világos oldala.
Szeretem azt a történetet, miszerint az aranykorban a fény és a sötét külön kontinensen laktak, aztán később már szomszédos országban. Aminek az lett a vége, hogy mára egyetlen teremtményben kell felosszák maguk között a területet. Tehát ugyanannyi démonnak adok otthont én is, mint amennyi angyalnak. És ezzel a csapattal lépek bele egy-egy történetbe. A legtöbb démont egymagam nem is látom, erre valók az emberi kapcsolataim, hogy tükrözzék azon részeim, melyeket, mert túl közel vannak, nem ismerek.
Az egészet szeretném egyben látni, és nem azért, mert azt hiszem, ha teljességgel átvilágított, az összetevőimet tudatosított lény vagyok, akkor az majd út lehet a szabadulásig, dehogy. Itt térek el a modern kori ezotériától, szépelgő spiritualitástól, mely úgy véli, a tökéletes, fényesre csiszolt én menetjegyet ad az istenrealizációhoz.
Egyszerűen csak látni szeretném miszlikbe szedve az egész ént, hogy az egészre egyben mondhassak nemet, és még a legangyalibb tulajdonságaim kapcsán is tudjam, azok is csak eltakarnak, legyenek bármily fényesek.
Igen, hogy egyértelmű legyen, a fény is eltakar, amihez azért könnyebb ragaszkodni.
Azért vágyom a leleplezhető részeim teljes tagadására, azért tanulom végső soron a védikus asztrológiát is, hogy az egészről legyen képem, mert csak miután a legutolsó atomig megtagadtam magam, van esélyem a szerelemmel való szembenézésre.
Persze önmagában paradoxon ez, mert ha leleplezem önmagam, akkor ki lesz aki még szembe tud nézni?
Mert a világunkban minden, de minden talmi, még a védikus horoszkópos D9-navasma képletem is, mely a lelkem horoszkópja, a szabad szemmel nem látható részemé.
Az egyetlen, ami hasonlít az igazsághoz, azt úgy hívják, hogy szerelem. És hiába akarja az asztrológia bolygóhatások összefüggéseivel megmagyarázni, melyik csillagállás szül szerelmet a világban, ő is csak a vonzalomig jut el. A szerelmet az asztrológia sem érti, a szerelmet az asztrológia sem leplezheti le, mert az nagyobb, mint az asztrológia maga.
A szerelem az isteni tudatosság első mozzanata, melyet nem érintenek a bolygóállások, és amiből később megjelentek a bolygók, így az asztrológia is. A szerelem – noha már teremtmény – de idősebb a csillagok ismereténél.
Három éve egy galériában ültem, felügyeltem a képeim, amikor is besétált egy férfi, el sem telt tíz perc és döbbenten, könnyes szemmel néztük egymást, anélkül, hogy meg tudtunk volna szólalni. Még mielőtt ráeszméltünk volna bármire is, szerelmesek lettük, de nem biztos, hogy egymásba. De azt nem fogom kimondani, hogy kibe..
Most újra felbukkant, aztán megint eltűnt. A felbukkanása és az eltűnése a horoszkópja része, a sorsa, ami mert nem elég tudatos, összevissza rángatja, ám a szerelem az, ami mely független a születési képletétől, vezette be hozzám. Vagyis pontosabban a sorsa, az irántam érzett vonzalma hívta be a képeimhez, a bolygóállások voltak a csalik, hogy felfedhesse magát az, ami van..
És miért? Mert csak. Mert a szerelem – ami nem egy vonzalom, egy csillagállás következménye – meg akar jelenni, hogy emlékeztessen arra, kik is vagyunk igazán, hogy megmutassa azt, a kegyelem itt van, és független a legszubtilisabb molekulától is.
A kegyelem szabad. A szerelem szabad.