rRggel, mikor a férjem a semmiből egy megjegyzésem okán, mint vulkán tört fel – és csak abban bíztam, előbb ki tudok szökni a házból, hogy egymaga lenyugodjon, s a dühe ne végezzen vele – egyszer csak bevillant édes, gyönyörű, nyomorúságom. Az a tény, hogy én bizony innen nem menekülök. Pedig hányszor megpróbáltam, volt hogy zokniban a gyerekkel a karomon a hóban, de hát a sors az mindig erősebb volt, mint én, és nem engedett, mert nem az elszaladásban, a menekülésben akart valamit megmutatni.
Ha persze nem nyitottam volna meg a házasságunk tizenkilenc éve, még reménykedhetnék abban, hogy Józsival, Ferivel, Bencével könnyebb lenne, de szerencsére semmilyen illúzióm sincs az emberrel.
Borzasztó-gyönyörű egy év ez, mert így novemberre már több alakban fedte fel magát a szerelem. Februárban még csak A. volt, és anélkül, hogy az iránta érzett vágyódás elmúlt volna ,megjelent a színen J. is, és egészen jól elfértek A-val szívemben. És ez az érzés, ez az erő még a férjem iránt érzett mélységeimbe is alább taszajtott engem.
Aztán most meg itt van F. is, aki mintha azért jött volna, hogy az előzőknél elkövetett hibát ne tegyem meg újra. Méghozzá azt, hogy a legapróbb változtatást is akarjam eszközölni a férfin. Pedig, ó édes istenem, lenne mit.
Az egyik agresszív, a másik hazudik, a harmadik alapból többet állít magáról, mint ahol tart, a negyedik meg játssza a művészt, a menőt, ja és egy ötödik, akiről nem is meséltem még, tanít. Osztja az igét fejből, lenézve engem kicsit, hogy én ugye a nagy szellemek dolgát meg ne érthetem, és még mindig a vágyaim hajtanak, még mindig egyik férfi öléből a másikba zuhanok. (dehogy zuhanok, pedig zuhannék szívesen, mert imádom a férfit, minden hibája ellenére is, ezek a szerelmek nagy része csak az éterben forrong éppen)
Aztán ahogy az erdőhöz reggel elértem, – eszembe jutott, ó hányszor is hittem azt a huszonnyolc évnyi együttélés alatt, hogy itt a vég, de most már biztos, – hirtelen az egész élet, az összes szerelmetes alakkal, akire őrült szenvedélyem és lényem vetítem egyszer csak huss eltűnt, kifakult. És mögöttünk, helyettük csak a szerelmem maradt.
Eddig azt hittem, ez az egyetlen döntésem abban áll, hogy a felbukkanó világot vagy a szerelmet választom, de reggel rájöttem, még csak döntenem sem kell, mert hirtelen az egyetlen igazi választás, a szerelem, választott ki engem.
Rettentő nagyképűségem eddig akképpen fedte fel magát, hogy azt hittem, majd miattam változik itt bárki egy millimétert is. Hát nem..
Fel kéne hagyni ennek a látszatvilágnak a javításával, és felfogni, nincs más dolgom, csak szeretni A-t a maga kisfiús mivoltában, J.-t, hogy lassan tíz hónapja nem mer elárulni az élettársnak, hogy egy beszari kis pöcs valójában. szeretni F-t, akit művészként adja el dizájn termékeit, és ezzel egyeneses szembemegy a művészetfelfogásommal, és természetesen szeretni a férjem, aki lassan harminc éve nem és nem és nem változik. De állítólag én sem.
Óriási tét ez, a felbukkanó világ tényleg egyre pokolibb, a férfi egyre csak aljasodik, és húzza magával a nőt, a művészet kiürül és szimpla dizájnná lesz, szó súlyát veszti, az érzelmek kiürülnek. Folytassam a sort?
Nem, egyetlen apró alakítást sem érdemel ez a felbukkanó világ, az enyészetből jött és oda is tart, és én a szerelem partján állok, amiben számomra a végső valóság csillan fel.
A szerelem az egyetlen erőm ebben a világban, aminek egyetlen atomja sem valóságos. Miért is bajlódjak vele?