az ittlétünk legnagyobb drámája, hogy noha az életünk, a kapcsolataink egyetlen megoldása, ha annak mindennemű eseményére szeretettel reagálunk, a lehetetlen maga. Mert az ember, ezzel az idegrendszerrel, szívvel, lelki-szervi benső hálózattal egyszerűen képtelen erre. Érzelmeink vannak, vágyaink, vonzódásaink, de mindez csak a személyes én adaléka, aminek semmi köze a szeretethez. Az ember és a szeretet szó egyszerűen nem fér el egy trónon, valakinek odafentről le kell zuhanni
részlet a Mária menstruációs naptára című képből, 2022, 84*84
irtózatos takarításban vagyok több, mint ötven éve, semmi másról nem szól az életem, minthogy az “énem utolsó itt maradt törmelékét söpröm el épp az útból”, fáradtságos, fájdalmas folyamat, aki itt jár, ismeri. Az életet – ha komolyan vesszük a végső célját – nem lehet könnyen venni. Egyre divatosabb az emberi lét fájdalmának hátat fordítani, és valami mondvacsinált, földi boldogsággal tölteni az életet. Nekem erre nincs időm
kihajítottam tudást, emlékeket, megtapasztalásokat. Ezzel a résszel könnyebben haladtam, de az érzelmekhez, a szeretet, szerelem részhez érve rettentően elakadtam évekkel ezelőtt.
Ezen a ponton “külső” segítségre volt szükségem. Rettentő benső tüzem külső alakot öltött – akit évek óta a legfőbb ideálként imádok és akitől a legédesebb és legáldottabb függő viszonyban vagyok – aki rámutatott, hogy legszubtilisebbnek, legőszintébbnek, legigazibbnak hitt érzéseim: a fiam iránt érzett szeretem, a szerelmeim iránt érzett sürgető vágyakozásom is már csak egy “tárgyiasult” valami a szeretethez képest, és mert annyira áttetsző, annyira fénylő már majdnem azzal azonosítottam őket
nincs kegyelem, nincs kompromisszum, az én összes szeretetének, szerelmének meg kell halnia
azt mondják, három nap a feltámadás, elkezdtem a visszaszámlálást, még akkor is, ha innen, ahonnan most írok, nincs is idő