(és a huszonegyedik század legymocskosabb háborújáról a “szeretet” nevében)
bármennyire is úgy hisszük, egyáltalán nem a szeretni tudás képességével jöttünk a világra. A szeretni tudást tanulni kell, és ahhoz meg intelligencia szükségeltetik, tehát összességében azért is érdemes mind jobban képezni magunkat, fejlődni, hogy rálássunk a szeretet megtanulásának módszerére magunkban.
A szeretet óriási veszélyben van a mai világban, a háborúk vérzivatarában több szeretet volt jelen, mint ebben az elfajzott spirituális világban, ami legyártotta a műszeretetet, és azt árulja jó pénzért.
Menekülök minden kikócsolt, kitisztított, mindenmentes, megszabadult széplélektől, aki túl sokat prédikál a szeretetről, és akinek a szavai csupán héjak, melyek mögött egy minden hájjal megkent, számító, a világot az érdekei szerint kihasználó, dölyfös én lakik.
A magát jó szándékúnak tettető spirituális ipar a huszonegyedik század járványa, megszabadulást hirdet, amiért már csak gyakorolnod, fényesednek, jobbá válnod kell, már csak itt-ott kell levágnod magadról egy kis vadhajtást, vagy épp felvenni egy jóga pózt, elkergetni a rossz szellemet magadból valami ájtatos hangszerrel. Miközben nem történik más, mint az én túltúráztatása.
Virupaksha-barlang testet ölt. 2024, 85*85cm (amikor beleszeretünk valakibe, a valóságosságának emlékét és lehetőségét adjuk neki cserébe, aztán ő dönt, éle vele)
A spiritualitásban nem kisebb a cél, mint az én istenné válása, aminél nagyobb bűnt a háborúk sem követtek el. Mert gonoszak voltak, halálosak, véresek, de csak az életet érintették, csak testeket kaszaboltak, a spiritualitás pedig a lélek, a self gyilkosa.
Gyűlölöm ezt az ájtatos, képmutató, elfogadó, elengedő, imádkozó, Ohm-ozó, jógázó, dalolgató szépvilágot, gyűlölöm, mert a képembe hazudik. Ám leginkább magamat gyűlölöm, mert megint hittem neki. Megint elhittem, hogy valaki, aki soha életében nem ült a valóság felé mutató tanító lábánál, hanem csak körözött a szent hegy körül, és a tehenekkel múzott kánonban, aki a könnyebb megélhetés és a lustaság miatt beállt szádhunak, aztán ha jött egy jómódú európia nő rámosolygott, mert azért csak jobban szerette ő is a puha ágyat, életről való lemondás ide vagy oda..Gyűlölöm magam, hogy nem tajtékozok többet és jobban és hangosabban ott, ahol szeretet hazudnak atya a fiú és a szent lélek nevében, ja nem, most éppen valami indiai szent hegy és mester miatt.
Arunacsala hegy, Virupaksha barlang.
Megvetem a gyengeségem, a gyávaságom, hogy egy kis ölelésért eladtam magam, és most, hogy lelepleztem a műszádhu hazugságait és utcára dobna, ha épp egy házban laknánk, tudom, mert fő a nyugalma, még egy percig is a szeretetéért kuncsorgok. De hát miből is adna, hisz nincs neki.
a barlang gyomra, nekem meg egész Tiruvannamalaiban az egyetlen őszinte hely..kb..na jó, még a meditációs terem, ahol nincs kántálás.
A férjemmel többször is már majdnem megöltük egymást, tényleg csak egy milliméter kellett, hogy véletlenül ne zuhanjak az asztal szélének, amikor is ő úgy megijedt, hogy kis híján agyvérzést nem kapott, és félholtan a földről összekaparva magam még én segítettem neki lenyugodni. Ám egyet tudok, a házasságomban a háborúkat a szeretet indította ellenünk, és hagytuk, hogy lekaszabolja rólunk a valótlanságot, hogy ott, igen ott, az én szakadékához érve jól döntsünk, és végre belekapaszkodjunk az egyetlen esélyünkbe, a szívünkbe. De ehhez, ma már látom, intelligencia kellett, egyszerűen meg kellett értenünk a szeretetet. Ezen a ponton jöttem rá, lényegében semmi másért nem képeztem magam, minthogy kellőképp okos legyek a szeretethez, akinek lángol az intelligenciája.
Tintoretto Vizitáció című képe, amit beemeltem a festményembe