I
Itt, a létező létformák talán legkifinomultabb, legérzékenyebb állapotában, az emberi testben, amelyért még az istenek is sorban állnak, semmi más valódi feladatom nem maradt, mint az önmagamra való rákérdezés. Ki vagyok én? Majd az abbéli sokk, hogy én, én – e minden felett pöffeszkedő, a valóságot magának kisajátítani akaró, öntelt kis alkotás – erre a kérdésre választ nem kapok. Mert az pont ott lakozik, ahol én véget érek.
Minden megszerzett válasz csak egy állapot, egy kényelmes hely felelete csupán, amivel sokan megelégednek. Hát én nem, mert a “Ki vagyok én a valóságban?”- kérdésre emberi testben nincs felelet. Ezen a ponton egyetlen kérdés maradt, mert úgy tűnik a legutolsó kérdés után is létezik még egy, hogy hajlandó vagyok-e magammal, az egész egzisztenciámmal fizetni a válaszért, mert ennél kevesebbel itt nem sokra jutok.
Megérkezve ide mindennap átfut rajtam az a gondolat, vajon az öngyilkosság elegendő lenne-e a fizetségre, és akkor jön egy válasz, ő dehogy. “Ne nevettess ki!”- visszhangzik bennem valaki. “Azt hiszed, halandó formád elég lenne fizetségre? Nem, dehogy. Ennél sokkal többet kérek. ”
Úgy tűnik az elrendelés értelmében végig kell élni a kijelölt utat, és minden idő előtti arról való erőszakos letéréssel az eddigi “vívmányaimat” kockáztatom.
Úgyhogy más választásom nem maradt, mint erre a legutolsó, legérzékenyebb és legfontosabb részre keresek valami “elfoglaltságot”, egy mozdulatot, amivel mégis a legközelebb tudok kerülni a válaszhoz, úgy, hogy tudom, az számomra örök titok marad.
És nekem itt egyetlen ilyen “tevékenység” maradt, hogy szeretek, szerelemmel, szenvedéllyel, sokszor sokat, sok irányba. Mert e végtelen hosszú földi vándorúton arra jöttem rá, ez az egyedüli erő képes engem a legközelebb vinni ahhoz a szakadékhoz, ahol véget érek, és ahol vár rám a felelet.
Szexusom hál’istennek messze kerül minden extázist, csúcsélményt, robbanást. Kéjelgésre, orgazmusra, az eggyé válást emberi testben hirdető mesére nem vagyok kíváncsi. Orgazmusra maximum azért van szükségem, hogy ha túl sokat írok, vagyok fejben, akkor kicsit megmozgassam az energiáim, de erre semmiképp sem vennék igénybe egy férfit. Szerencsére nagyon ügyes és hatékony vagyok én is.
A férfi csak egy dologra “kell”, hogy leglényege, eredendő, ádámkori tisztaságát magában megvalósítva, transzparens, minden hazugságot kerülő erejét belém áramoltatva, egyszerűen kioltson engemet.
Minden bimm és bumm és csillaghullás nélkül. Nem érdekel a teljesítménye, csak az, amit önmagában, minden énen túl megtalált és megvalósított. Csak az “kell” belőle.
Az önmagára talált férfi a szakadékom felé tol, ezért szeretem. Ezért szeretném. És ha ő még nem talált magára, hát emlékeztetem és megmutatom neki önmagát, mert nekem csak ő, Ő kell!
Szexusunk egy erő, mely a genitáliákat is alig igényli, szexusunk lágy, vagy éppen erőteljes furulyaszó, ami számára az egész lényem egy hatalmas vulva.
És ez a legvégső szakasz legveszélyesebb része, az önkutatás páros útja, melynek részletes leírását kitéptek az idők elején a Védákból. Talán öt oldal volt, és ezt nekünk kell minden előírás és kézhez kapott tan nélkül megvalósítani.
Én már csak ehhez keresem a férfit, ha kell egyszerre hármat is. Mert a vége mégsem megy egyedül, bármennyire is úgy tűnt idáig.
( a rólam készült fotók Márton Tünde fotói)