az egyik legnagyobb átverés ma, hogy létezik a piacon olyan spirituális, szellemi út, ami meg tud szabadítani a személyes sors labirintusától, vulkánjaitól, szakadékaitól, esetleges teljes összeomlásától. Egy recept, amit ha kiváltasz – egy iskola, amit látogatsz, egy tanító, aki felvilágosít – megszabadulsz az én küzdelmeitől, s makulátlan, “megdolgozott”, gyógyult, nyugodt leszel. És egyre jobb a csomagolás, tényleg ember legyen a talpán, akit nem nyűgöz le egy-két szép ígéret.
Ebben az emberi testben és ezzel a pszichével azonosulva maximum pillanatokra kapunk jó állapotokat, kényelmes pihenőhelyeket, persze ahova egyes “szerencsések” egy életre be is rendezkednek, amit el nem tudok képzelni, hogy mernek, és ezek a fennsíkok aztán a megfelelő helyek a legjobb iskoláknak, melyekre óriási a kereslet, mert dehogy akarunk megszabadulni, csak éppen egy szabad életet akarunk.
Én meg azért nem vagyok népszerű, mert nem tudok együtt játszani ezzel a színházzal, engem azért kerülnek, mert mint személyes én folyton csak vinnyogok. Mert fel nem fogom, miért csak nekem világos, óriási és még annál is nagyobb bajban vagyunk, hiába süt a nap vagy nyertük meg éppen a lottó ötöst, ebben az életben, ezen az úton maximum egy jókedvű vagy gazdag énné lehetünk, ami, mint cél édes kevés.
De természetesen nekem is szükségem van pihenőhelyekre, én is gyakorlok a nyugalomra, amiből emberi testben csak pillantok lehetnek az enyémek, és ilyen helyek számomra a múzeumok.
Szenvedéllyel látogatom őket, a moderneket szigorúan kerülöm persze, és most a hétvégén megint megajándékoztam magam két látogatással.
Szerintem századszorra ültem le A magányos cédrus elé, pimasz módon most már le is zuhanok a földre elé, amíg rám nem szólnak. Mert nem tudom elviselni a távolságot, ami elválaszt a képtől. De például sosem hinném azt, ha kellő ideig nézem, imádom, magamra festem, ha beállok mellé Libanonba ugyanabba a pózban, mint ő, akkor elérem a megszabadulást, mint amit egyes tanítók kínálnak, ha az ő tanításaikat követem.
A legtöbb, amit a Cédrus kínál az a közvetlenebb tükör.
A számomra legszebb és legfontosabb magyar festmény megmutatja, kik is vagyunk halandói minőségünkben. Felfedi utánozhatatlan egyediségünk, aránytalan alakunk, végtelen magányunk kivetve a semmibe. És megmutatja a szöget, amiről fogalmunk sincs, hogy került belénk, és ami olyan magasan van rajtunk, hogy hiába terápiáz, hallgat meg, nem tud meggyógyítani a világ. Mert a szöget csak az tudja kihúzni belőlünk, aki azt oda beverte.
És minél többet ülök, guggolok, néha fekszek is a kép előtt – mert ha nincs senki a teremben a négyes székre le lehet dőlni – azt a gyönyörű hatalmat imádom magamban/kívülem, aki az oda beszegezte. Amit azért tett, hogy sose landoljak emberi minőségemben. Hogy soha ne adjon megnyugvást az a tényként kezelt gondolat, hogy ott végződöm, ahol az emberi bennem. Mert amikor épp jól fut a szekér szoktunk ilyet..Nekem szerencsére szekerem sincs, így ez a veszély nem fenyeget.