A szuperérzékenység nem mentális betegség, az emberiség 15-20%-át érinti, és ezen rétegen belül is léteznek különbségek.
Érzékenyebbeknél érzékenyebbek.
Jómagam minden bizonnyal a legextrémebb kategória csúcstípusa vagyok, ami a világból nézve maga a borzalom. Itt szó sincs nyafogásról, kényeskedésről, válogatásról, és még hisztériáról sem. Sokféle irányba használható vagyok, kibírok szélsőségesebb körülményeket, cipelek, falat festek, vakolok..ötvennégy kilómhoz képest szerintem még erős és izmos is vagyok.
A szuperérzékenység testi szinten egyfajta idegrendszeri sajátosság, egy a tömegekhez képest teljesen más agyi huzalozás, ami nekünk – mert így születtünk- természetes, magunkból indulunk ki, és nem ismerünk más mintát. Ám látva mi folyik a világban, milyen intenzitással terheltető és mennyi munkát bíró el egy “normális” ember, addig amíg nem tudatosul bennünk másságunk, a világ elvárásai és a szokott normával való összehasonításunk állandó megfelelési kényszerrel stresszel.
elmulasztott mézes hetek
(84*84)
Mert hogyan is magyarázzam el a világnak, amiből te tíz egységet elbírsz, én abból kettőt, és nem azért mert gyenge vagyok, hanem mert azt a kettő mélyebben, intenzívebben élem meg, mint te a tízet. Mert míg a tömeg él, a szuperérzékeny létezik, és emberi testben a létezés rendkívül intenzív dolog, egy állandó magasfeszültségre való kapcsoltság ez a megszokott háztartási áram helyett. Aminek szerintem az oka nem is feltétlen agyi elváltozás, inkább egyfajta védelemhiány, meztelenebb jelenvalóság, állandó szembenézés az emberi lét végső és megváltoztathatatlan szakadékával, aminek következménye egy az átlagnál őszintébb, etikusabb karakter. Na mert, aki szakadatlan önnön végpontjával néz farkas szemet, annak aligha van ideje, energiája hazugságokkal, szerepekkel, játszmákkal bajlódni.
A szuperérzékeny lépéspróba az eredeti ember felé, a testben létezés utolsó stációja, relatív szinten – mert ugye tudom, abszolút értékben itt semmi sincsen.. – a szuperérzékenység után semmiféle emberi létesülésbe hála a jó istennek nincs visszatérés. Kész, vége, letudva, ez a baljós, szomorú, a dualitásnak valóságot adó, a forma börtönébe zárt létezés. A megélt, kibontott és végül beteljesített szuperérzékenység maga a cél, és tudjuk, minden cél előtt nagyon nehéz.. Mert ez az emberi létezések legutolsó, és az életből nézve talán legelviselhetetlenebb állapota, és ha szuperérzékeny nem tanult volna illemet, nem lett volna gyerekszobája, reggeltől estig üvöltene az emberek között tapasztalt átverések, elhallgatások, hazudozások miatt, a valódi önismeret a karakter toldozgatására lealjasodott botránya, a szerelem, a szexus lezüllése és sorolhatnám még mi miatt..
Magam részéről ez a fajta másság tényleg olyan elviselhetetlenné teszi az ittlétet testben, hogy nekem semmi más esélyem nem maradt, mint körbekulcsolom a tanító lábát, aki döbbenetes erejű szavaival a végső valódiság felé mutat, és büszkém viselem az emberi létesülések legszebb addikcióját. Igen, igen, függök a vele való együttléttől, és nem is akarok ebből kigyógyulni.