Életünk nagyszerűen ábrázolható egy hamburgeres hasonlattal, mely szerint ahol a zsömle az isten, a töltelék pedig a személyes én jelképe. Ennek mentén kétféleképpen élhetünk, vagy isten, a zsömle oltalmában, vagy pedig – ahogy ezt nyugaton javarészt tesszük – az egészet kifordítva, hogy a személyes énnel próbáljuk közrefogni az istenit.
Nem tudom, hogy köthető-e földrajzi elhelyezkedéshez, de Ázsiában járva az ember még mindig azt éli át, hogy a legapróbb mozdulatok előtt is kikérik isten véleményét, mintha minden lépés előtt megállnának, és megkérdeznék, hogy merre.
Nálunk nyugaton egyértelműen a személyes én járja diadalmenetét, a zsömle az én, és egyre csak fogy a töltelék. Már alapvetően az, hogy ekkora méretekben elhatalmasodott a pszichológia, a különféle terápiák uralma, ennek a világméretű énelsőségnek a jelképe. Nyugaton minden arra megy ki, hogyan javítsuk meg, tökéletesítsük még jobban az ént, ami lassan aztán átveszi a hatalmat az isteni felett. És akkor nem marad a kezünkben már más, csak egy meggyógyult én. A hamburgerzsömle fasírt, hagyma, saláta és ketchup nélkül.
Természetesen az internet világméretű elhatalmasodásával majd szép lassan az egész világ, keletet is beleértve, hús nélküli hamburger, isten nélküli én lesz, melyet legyőzött a káprázat, a személy teljhatalma.
Ma hajnalban úgy éreztem, orvoshoz kell mennem, most, hogy nagyjából tízezer kilométerre vagyok otthontól, ahol aligha ismerem a körülményeket. Megnéztem hát, melyik kórház van hozzám a legközelebb, és még a nagy meleg előtt útnak indultam.
Az épület egy forgalmas főút mellett állt, a tehenek, a szemétkupacok és a koldusok között. Fel voltam készülve, hogy egy milliárdos népességű országban majd a csilláron is betegek lógnak, mint a buszokon, de csodák csodájára, miután az információnál felvették az adataimat, pár perc múlva sorra is kerültem. Már itt feltűnt az előbb említett hamburgeres jelkép, a pulton Shiva és Shakti szobra, gyertya és füstölő, az ápolónő nem is rám néz, hanem inkább mögém, és mintha ebben a mindennapos száz számra megtörténő esetben – hogy egy beteget felvilágosít – az istenihez bennem intézi válaszait.
Tíz perc múlva már a vizsgálóban vagyok, ahol egy hasonlóan valamily köztes térben, mintha állandó imába burkolózott asszonyka megméri a vérnyomásom és a pulzusom, amit a körülményekhez képest mégis rendben lévőnek talál. Aztán előkerül orvos, aki gyógyszert ír fel, és szintúgy ebben az inkább mögém pillantó és valamit felettem imádó habitussal teszi fel a kérdéseit. Azóta noha még lábadozok, de le vagyok, le vagyok sújtva és nyűgözve, és csak nyelem a könnyeim befelé, amik még csak csorogni sem akarnak.
Egyet tudok, nincs más “bűnös” rajtam kívül, nem a János kórházi ápoló, sem az ideges és anyázó ügyintéző a hibás, hanem, én én én..
Mert eddig ezt a magatartást kívülről vártam, és nem jutottam el odáig, csak és kizárólag magammal indíthatom el a sort, ha változtatni akarok. És a változás nem az, hogy holnaptól égig érő sikereim lesznek, eljön a herceg a fehér a lovon, a TAT Modernben lesz kiállításom, a férjem könyvei bestsellerré válnak, a fiam meg..hanem, hogy végre, egyszer és mindenkorra jól készítem el a hamburgeremet.