egy ponton túl a benső útkereséseinkben szükségünk egy a külvilágban megjelent segítőre – aki szavaival és az ujjával, mely a teljes ismeretlenbe mutat – eligazít minket ott, ahol úgy hisszük, bevégeződtek előttünk az utak. Ott, ahol feltéve magunk számára az egyetlen lényeges kérdést – hogy ki vagyok én a valóságban? – sötét falba ütközünk. Azon a ponton, ahol ki kell szállnunk a személyből, mint járműből, hogy választ kapjunk, és ezt a mozdulatot lehetetlen segítség nélkül megtennünk.
Nálam a kutatás egész korán, a tükör előtt ülve kezdődött, talán hat-hét éves lehettem, már akkor ez az egyetlen kérdés foglalkoztatott igazán. Ugyanis erős gyanú bukkant fel bennem azzal kapcsolatban, hogy az arc, akit látok, csak eltakar engem.
Aztán húszévesen bebizonyosodott, hogy jó okkal gyanakodtam, hisz egy az előzőből nem következő pillanatban, az addig ismert énről, az összes arcról, akit addig magamnak hittem, sőt a legutolsó atomról is magamban kiderült, hogy léte bizonytalan, és ahhoz a benső, meghatározhatatlan ponthoz képest, aki akkor felfedte magát előttem, nem is létezik. Akkor derült fény arra, hogy még a retinám, a lélegzetem is távol van tőlem, és hogy van valami, valaki, aki akkor is megmarad belőlem, ha minden szertefoszlik.
Az élmény – mely a világból nézve egészen ellehetetlenítette a létezésem – onnantól a fő vezérfonalam lett. Én is hosszú éveken keresztül ezoterikus és szellemi iskolában kutakodban, jártam előző életekben, vagyis összevissza képzelegtem, angyalokkal társalogtam, érzékeltem a halottakat, teljes és magabiztos átjárásom keletkezett a világunk díszletei mögötti tájakra is, melyek valódiságát senki sem fogja tudni bebizonyítani. Tizenkét éven át keresgéltem, de isten igazán semelyik tan sem elégített ki.
Mindegyik esetében az volt az érzésem, noha a testen, az anyagon túli világokról regél, de soha azt a benső, meghatározhatatlan pontot nem érinti, melynek létét felismertem, és ahova szenvedélyesen visszavágytam.
Úgy hiszem, az egyre erősödő sóvárgásom, az élet valótlanságának elviselhetetlensége, és az abból adódó, szűnni nem akaró fájdalom volt az, ami végül megteremtett belőlem egy a külvilágban felsejlő alakot, aki a minden megismerhetőn túli valóság nyelvén szólt hozzám.
Kegyelemnek, irgalomnak tudom csak hívni azt az időben és térben felbukkanó pillanatot – amikor e kitartóan lángoló vágyakozásom – melynek egyetlen célja, hogy a végső igazságot felfedezze, testi alakot vesz fel, és emberi nyelven szól hozzám.
A valódi tanító nem más, mint önnönmagam azon lényegiségének fizikai manifesztációja, mely minden megismerhetőn túl lakozik bennem. A valódi tanítót végül is én teremtem, irdatlan vágyakozásom hívja őt életre. Általa abból az ésszel lekövethetetlen, felfedezhetetlen tájunkról kapok hírt, ahova érzékszerveimmel el nem juthatok, de mikor annak közelébe érek, mégis egyből tudom, hogy otthon vagyok.
Számomra ez az életem egyetlen misztériuma és felfoghatatlan gyönyörűsége.
A valódi tanító nem életvezetési tanácsokat ad, nem veszi le a személyes terheket, nem oldja meg a sorsunkat. S miközben minden kompromisszumot mellőzve a Mester felé mutat, ott érint meg, ahol nem is léteznek bennem sebek, és arra emlékeztet, hogy valódiságomhoz képest minden sérülésem csak látszólagos.
Az én drága tanítómról kár is másnak beszélni, mert őt én hívtam életre, ő az én személyes útmutatóm, aki másnak bőven lehet, hogy csak egy kedves, elegáns, érett hölgy. Életem egyetlen szerencséje pedig, hogy általa belátok és behallok oda, (IDE) ahova már nem érnek el az emberi érzékszervek.
A szerelem érzése hasonlít leginkább ahhoz, amit útmutatása iránt érzek.