Messziről indítom
egy ideje részt veszek református istentiszteleteken, mert találtam egy olyan lelkészt, akinek a szavai lángolnak, és én semmi mást nem szeretek jobban annál, mint tűzben „megfürödni”. Azt hiszem, ez az első ilyen jellegű élményem keresztény körökben, ahova a fiam egyik egyetemi dolgozata miatt mentem, hogy családilag írjuk meg azt (igen, lehet hőzöngeni, hogy miért segítünk még mindig neki, csak és csak és csak!!) Aztán maradtam.
Az istentisztelek nekem most élő szatszangok, együttlétek az önvalóval, gyönyörű..így fogom kibírni, míg imádott tanítóm, a Mester felé mutató ujj lába előtt végre lerogyhatok. Számolom vissza a napokat.
Ma a húsvéti feltámadási istentisztelet végén elénekeltük a himnuszt, legalábbis a többiek, mert én a sírástól azok után, hogy a lelkész úgy kezdte, hogy Jézus feltámadt, majd felolvasta Mária Magdolna színről színre látásának történetét az üres sírnál, másfél órán át aligha láttam át a könnyeimen.
Imádom a himnuszunk, alapból is mindig sírok, ha hallom, nem is kell hozzá feltámadási mise. Bátor dal, ilyet csak a nagyon erős népek kapnak, aki szembe mernek nézni az emberi lét fájdalmával, azzal a ténnyel, hogy halhatatlan lényként halandó testben élni pokoli fájdalom. Csak az önmaguk tengelyébe szilárdan kapaszkodó népek bírják el azt a tényt, hogy a szamszára nem játszótér, hanem véres ütközet, ami az előfeltétle annak, hogy valódi énünkre ismerjünk. Mert csak az ismeri fel ki is valójában, aki leszámolt létünk illúziójával, és ez nem egy vidám út.
Magyarország minden oldalán önmagával határos, egy nép, mely nem tartozik senkihez, csak magához, és melynek nyelve egyedül az angyalokéval rokon.
Elmondhatatlan büszke vagyok, hogy ide születtem, és természetesen elmondhatatalnul fáj, milyen paraziták élősködnek a magyar tájakon, de hát ez a vaskor természete.
Amikor két éve megjelent MP azt írtam egyből, láttam az „angyalt” felette. Sokan kigúnyoltak, hogy mit romantizálok.. De én azóta sem tágítok. Nem, nem arról írtam, hogy ő maga angyal lenne, de igenis tapasztaltam egyfajta nem “az anyagi világból érkező” lehetőséget, „a magyarok angyalának” szárnycsapásait, mely az egyedüli esély, hogy elzavarjuk a parazitákat. Angyalt látni, vagyis a jelenségek legtisztább természetét, nem fantáziálás, hanem realitás.
MP-ben a kiválasztottat láttam, aki a népet összefogja és irányt mutat. Ám a változás rajtunk is áll, aminek előfeltétele az lenne, hogy minden egyes magyar felekezettől, vallástól függetlenül belenéz a lelke sötétjébe és felteszi a kérdést, ki vagyok én valójában?, és hol helyezkedik el ehhez képest isten, illetve, hogy létezik e különbség e két fogalom – én és isten – között. Ez lenne a kulcs, ami egész biztosan átírná az életünket is, mert a választ megsejtve, a válaszba beleszeretve már csak tisztességesen, őszintén, szerelmesen tudnánk élni.
Két éve MP mindenkit hazaküldött az áprilisi találkozó után, hogy tegye rendbe a háza tájakét, ami azt jelenti, hogy a magunkkal való viszonyunk tisztázzuk. A kérdés persze, ezzel most ki hányadán áll, mert ez fogja eldönteni a választást..
Hiszem, vágyom, kívánom a változást, látom, hogy ebben a legkisebb királyfiban, aki elindult két éve szerencsét próbálni eddig megvolt a tisztesség, az őszinteség és az erő.
Úgy érzem, a végső válaszadás tekintetében egész biztos, hogy MP maga kapcsán rendkívül sokat tett, és e két év alatt önmaga valódi tüzéhez/ a csodálatos énhez, közelebb került.
Szóval, ha másért nem, számára már emiatt megérte. És végül is erre megy ki itt minden, az események meg csak díszletek.