Bartók Béla egy olyan világról álmodott, melyben a kottaolvasás elsajátítása egyenlő fontosságú a betűolvasással. Elképzelem ahogy a boltban, az iskolában, a téren zenével szólhatunk egymáshoz. Akár a betűk helyére is léphetnének a hangjegyek. Végül is a legtöbb szavunkat már elég rendesen elhasználtuk, a hangjegyek még ártatlanabbak.
Léteznek fordított életek, melyek mint fejjel lefelé álló piramis egyetlen ponton, a csúcsukon kapcsolódva a földhöz egyensúlyoznak, és ha nem polcolják, támasztják alá az ég felől rájuk nehezedő súlyukat, akkor az bíz agyonnyomja, maga alá temeti őket. Megfelelő alkotói tevékenység, megfelelő öntőforma nélkül az, ami amúgy gyönyörű és tudás és szent csak elviselhetetlen teher lesz. A művészet adhatja meg azt az eszközt, mellyel cipelni tudják mázsás tömegű különlegességüket, melyet valami kifakult szóval tehetségnek hívunk. Nem szeretem ezt a kifejezést. Van valami irigylésre méltó felhang benne, pedig ez nem az. Reggeltől estig tartó feszültség ez, életfogytiglan tartó balanszírozás. A sikerült mű okozta öröm éppen csak tiszavirág életű. Noha a közönség még javában tapsol, de az alkotót már az újabb teher, készülő alkotása nyomja, és nem tudhatja, ezúttal ismét sikerül-e. Elkészült művek sosem boldogítanak, hanem csak az alápolcolás, kitámasztás rövid életű egyensúlya, mely az alkotás maga.
(kép: Ziegler Márta)
Bartók Béla teljességét át nem érhetem, éppen csak tükröződéseit látom a napnak…a fiában, az egyes zenedarabokban, a feleségekben.
Apropó feleségek. Szép az a legenda, mely fennmaradt Bartók magánélete kapcsán, még javában az első feleségével élt Bartók amikor az új szerelem, Pásztory Ditta megjelent, s aki ezt csendben tudomásul vette és elegánsan félreállt, s férjét átadta az új asszonynak, pedig szeretete nem lett kisebb az évek alatt. De talán éppen ezért, mert ugye, szeretni azt is jelenti, hogy a másiknak a legjobbat akarom, aki nem mindig én vagyok.
(kép: Bartók Péter, Béla és Pásztory Ditta)
“Derkovits itt azon a tragikus ponton áll, amelyen már oly sok magyar költő és író és művész: látja, hogy a magyarság nem hajlandó a sorsát néppé szenvedni, nem hajlandó magára venni és vállalni sorsát. Inkább kétségbeesik rajta. Ez a “bús magyar” örök típusa. Állandóan ismétlődik ugyanaz a szörnyű történeti tény, hogy az emberek egyenként kibújnak, gyűlöletes és aljas árulást követnek el a közösség ellen, a maguk bőrét mentve, a többit a csávában hagyva (…)csupán azért, nehogy egy népben, együtt, közösségben kelljen élniük.
Mint oly sok író és költő és művész, ezt Derkovits is látta és szíve mélyéig megrázta. (…)ezen a ponton művészetének teljes erejét nem tudta kifejteni. Egyetlen művész van csak, aki a magyar nép mély forradalmi hangját ki tudta mondani és ez Bartók Béla. Népdalaiban és főként a parasztkórusban (“Régmúlt időkből”) ez a hang tiszta, retorikamentes és őszinte.”
– részlet a Forradalom a művészetben című írásból Hamvas Bélától és Kemény Katalintól