Kétféle terápia létezik.
Az egyik ugye a ma divatos, a személyiséget így-úgy toldozgató- foldozgató orvoslás, amit a huszadik század rákfenéje szabadított ránk, mely életre hívta a szürrealizmust, a kormánykerék nélküli száguldozást a tudattalan bányáiban, aminek hatására lealjasodott a mainstream művészet is a huszonegyedik századra, és teljesen elvesztette eredeti szerepét, mely szerint híd volt halandó és halhatatlan között.
Biztos egy ideig nagyszerű segítséget adott a lélekgyógyászat az emberiségnek, bár személyes véleményem annyi, hogy simán csak le akarta tolni a trónról az istent, a semmit – ami ugye a huszadik század nagyszabású terve volt – és helyére felültetni a személyt, az ént, aki végre szót kapott isten mellett, és végre az expresszionizmusban nagyot kiálthatott. Itt vagyok én, problémáim vannak, velem is tessék foglalkozni már, elég az évszázadok óta tartó önátadásból. Elindult az egoizmus évszázada, végre.
Talán, ha egyszer mentem el egy ilyen segítő foglalkozásra, de alapvetően azt éreztem, ahova szeretném, hogy “benyúljon” a szakma, ahol tényleg segítségre van szükségem, ahhoz neki nincs eszköze. Az ilyen-olyan személyiségrétegeimet meg én is tudom gyógyítani, tisztítani, tudok kukázni, bányászni, vannak eszközeim, ezen a ponton aligha bízok meg bárkiben, hisz nem bennem él. És javarészt – nem érdekel már, hogy egy nagyképűnek tűnik, a szerénység sem jobb – nem is tart olyan mélységű énfeltárásban, mint én, mert én hardcore vagyok e téren tényleg.
és Lilith terápiája, simán csak felfeszített a sorsom keresztjére..irgalommal. Lilith kacskaringós úton húz egyenest. 2025, 174*84cm
Személyes énem önterápiáját úgy hívják, művészet, ami számomra e kettétört világ salakjának és mocskának megszabadítója, ami aztán a világot, legalábbis a műveken, eredeti/aranykori állapotában fedi fel. Harminc éve “terápiázom” magam festéssel, írással, illetve a személyes kapcsolataimban a számomra hiteles embereknek pedig elmondom a problémáimat, és annál nagyobb ajándékot nem adhatnak nekem, minthogy meghallgatnak. És továbbra is a legjobb terápiának az évtizedek óta tartó, sok reformot megélő, állandóan megújuló párkapcsolatot tartom, ennél durvább terápiát el sem tudok képzelni. Itt élesben folyik a lélekgyógyászat és rögvest cselekedni is kell, különben egymásra gyújtottuk volna már a házat.
Ám tudom, hogy mint személy sosem fogok meggyógyulni, mert maga az emberi lét a betegség. Pszichológiai címkéktől meg távol tartom magam. Afféle önkutatási kezdő csomagként rendben vannak, de a valódi útkeresés régen a személyes én térképén túl kezdődik.
És akkor innen ugornék is a másik “terápiára”, mely semmilyen ponton nem érinti a személyes ént, mert nem is tud róla..és itt ráadásul garancia sincs arra, hogy javulunk, hogy jobb lesz az életünk. Ez egyfajta útmutatás csupán, az isteni, a végső, az ateisták számára pedig akkor úgy hívom, a végső ürességen túli fekete felé.
itt görnyedek (éppen kiegyenesedtem) harminc éve a terápiás asztalomnál, és nem és nem és nem gyógyultam meg
Ez számomra afféle “fentről”, bentről való segítségnyújtás, ami anélkül, hogy érintené a személy káprázat-természetét, oda mutat be, ami létünk egyetlen célja és értelme.
Olyan ez, mintha egy tű megérintené, sőt kipukkasztaná a bennem élő istenit, és annak felmérhetetlen gyönyörűsége elkezdené szétáradni bennem. Valami hatalmas áradás ez, amire ha csak gondolok is, összeszorul a szívem. És ez bizony elmos mindent, de tényleg..elmossa a viskókat a tájon, melyeket már rég fel kellett volna újítani, minimum valami bevetett pszichológia terminus technicussal címkézni. Elmossa a díszes palotáimat, melyeket évszámra, pénzt nem kímélve széjjel terápiáztam magamban, és most végre csillognak. És elmossa az emlékét is annak, hogy itt valaha volt egy város, egy emberi én.