Az elmúlt napokban újranéztem A torinói lovat és a Kárhozatot, noha az időrendiséget követve fordítva kellett volna, de azért hadd ne tegyek úgy, mintha a torinóit élveztem volna, és nem esett jól, hogy lemostam annak gyalázatát a Kárhozattal. És persze Tarr Béla legutolsó filmje után ismét a határokat feszegettem, a filmhez írt szövegemben a személyes profilomon, ki mertem jelenteni egy hosszú gondolatmenet végén, hogy a férfiak 99%-a nem halad, és itt a végpontként a szívre utaltam. Kész csoda, hogy csak egy megfedő hozzászólást kaptam, és azt is intelligensen és finoman.
Ám az van, hogy nem tudom visszavonni kijelentésemet, a százalékot szeretném csökkenteni persze, de az is a férfiakon múlik, bizonyítsátok be az ellenkezőjét. Tényleg arra vágyok, hogy a férfiben magát az isteni megtestesülést imádhassam, és leborulhassak, mint az Atya elé, és átöleljem a lábait. Nem vágyom feljebb nőni, mint térde, mert alapvetően emberként a mindenség előtti leboruló magatartásomban tudok megnyugodni.
Sajnos teljesen komolyan gondolom, hogy ha adunk valamelyest létjogosultságot a teremtés legendájának, – még akkor is, ha tudjuk, hogy a legutolsó atom is csak egy illúzió, és istenhez képest nem is létezik, tehát az egész genézis egy délibáb csupán, – akkor ezen a ponton, ahova ma értünk, be kell lássuk, hogy az első ember megalkotása során valami félrement, melyet aztán az isten Éva megalkotásával próbált kárpótolni. Akihez az anyagot Ádámból kellett kicsippentenie, majd végül önmagával, a szent lehelettel megtölteni azt a hatalmas űrt, mely Éva belseje. Hisz az tény, nézzünk csak körül a világban, ami a férfi maga, hogy noha Ádámba az isten beletette apai anyait, és tényleg nagy koncentrációval alkotta, mégis talán a hatodik nap okozta stressz és fáradtság okán valami nem sikerült. Végül is ő volt az első olyan teremtménye, melybe személyes ént is helyezett, és ilyet nem csinált korábban. Emberi öntudatot gyúrt bele, mely harcba szállt azzal az erővel, mely létrehozta őt. Ez végül is a teremtés tragédiája, az alkotás szembefordult az alkotóval. Ez Ádám, ez a férfi.
Aztán vasárnap, látva az isten Ádám hibáit, az esélytelenek nyugalmával elkezdte megalkotni Évát, aki létrehozásának, mintha nem lett volna akkora tétje már, így abba több szeretetet, ihletet tett, és akibe végül, feladva ezt az egész teremtési mizériát, belefújta a szent lelkét. Igen, isten átköltözött a nőbe, és az elmúlt évszázadok női története pontosan jelzi, milyen helyzetben van azóta a világban.
A torinói ló mindamellett, hogy a világ pusztulásának nagyfilmje, rettentő látlelet a férfiről, aki az idők végén, mikorra elfogy víz, a krumpli és végül kihuny a nap is, az évszázadok alatt ránövesztett kulturális maszk, máz híján, megmutatja egészében önmagát. A kép siralmas, de hadd készüljek fel a legrosszabbra, ilyen lesz a végidők férfija. Fél kézzel és fél szemmel igásállatként fogja használni a nőt, aki meg mert már nincs hova kiszabadulnia, az emancipáció, a feminizmus díszei itt nem kísérnek, kénytelen azt tenni, amit a férfi mond, mert ő az erősebb.
Tényleg és nagyon őszintén kérdezem, nem lehetséges, hogy valójában minden férfi mélyén most is ez van, mert ez a férfi, ez a szellem nélküli, vad ádámmatéria, amit isten elrontott, és amit aztán Évával próbált kárpótolni? És nem az van, hogy míg itt mi nyugaton a viszonylagos békénknek köszönhetően afféle szelíd, kitanított férficsomagolásokat kapunk, de hogy mindez csak illuzórikus, és a férfi mélyén valójában ez a rettenet lakozik?
Én erre nem tudok rákérdezni, mert nő vagyok? Csak azt tapasztalom, látva az elmúlt tizenhét évben, mióta egy etikusan nyitott házasságban élek, és felfedezéseket tehettem érett, tanult és talán nem annyira buta és irányítható nőként a férfiak világában, hogy a férfiak össznépileg, és elsősorban érzelmileg rettentő állapotban vannak, ami nem azt jelenti, hogy ne hoznának létre hatalmas várakat, ne lennének roppant okosak és tennének jót a világgal.
Amit tapasztaltam, az a kezdeti rajongás és ámulat utáni zuhanás, mintha a férfi tényleg csak egy bizonyos pontig merne eljönni, talán mert sejti, a nő végső soron az egész egzisztenciáját kérné tőle, és ezt is csak azért, mert újjá akarja teremteni őt. Igen, visszafogadva magába a férfit, afféle rükverc várandósságként vissza akarja eredeztetni őt a forrásáig, mert látja, a jelen helyzetben használhatatlan. Persze, használható gyakorlati dolgokra, de egy ponton túl, megretten. Persze a nő sem rest, mert akkurátusan a férfire tör, pontosabban annak maszkjaira. Kegyetlenek a trükkjei, ahogy illatos, buja bábuként bekéredzkedik a férfihez és ott rá tör, hogy elpusztítsa azt bennük, ami valótlan, ami csak elfedi..
Mert és tűnjék ez bármilyen botrányosnak is, a nő kezében van a férfi, isten után, mint második teremtői aktus, ő tudná megváltani őt. De hát ehhez a férfi is kellene, az ő halált megvető bátorsága, és hogy szembe merjen nézni teljes pusztulásával. Mert a nő tényleg az egészet kéri, az összes ruhát, páncélt le akarja venni róla, de csakis azért, mert mindaz isten első alkotói kísérletének téves igyekezete. Az isten feleséggé, barátnővé, szeretővé, gyereklánnyá lett, hogy újrateremtse a férfit.
Persze, mindez roppant nehéz művelet mára, mert a nő sem bízik magában, ennyi visszautasítás, megalázás, kiátkozás, égetés után hogyan is bízhatna, na meg a legtöbb nő, inkább férfi lett, és noha női forma borítja, belül már elhatalmasodott benne a világ, ami irigy, féltékeny és birtokolni vágyik.
A torinói ló pontosan ezt az állapotot tárja fel, az állatférfi uralmának végnapjai azok, jobb is, hogy Tarr Béla kiszárította a kutakat, elhasználta az utolsó tartalékokat, sőt még a napnak is azt mondta, ne is kelj fel többé. A teremtés második verziója töltődik éppen A torinói ló óta az emberi szívekbe, és pár, magát nem féltő, a folytonos megszégyenüléssel szembenézni merő nő segíti ezt a folyamatot. Ők ennek a világnak az utolsó reményei, és talán el lehet képzelni, milyen nehéz nekik ebben az őrült ellenállásban.