Ahhoz, hogy meglássuk az ikonban vagy a mesterről készült festményben az istent, igenis olykor rettentő munkálatokat kell elvégeznünk magunkon. Ha van célja az életnek, az semmi más, mint ezen alapvető átalakítások véghezvitele, ami persze, hogy fáj, és ami miatt joggal kiabáljuk összevissza, hogy szemét világ. Pedig neki aztán semmi köze ehhez.
Egyáltalán nem gondolom, hogy érdemes lenne a gyerekkorunkat valamiféle rangra emelni, ezért sem értem a benső gyermek elnevezést, hisz például bennem senki sincs távolabb istentől, mint a gyerekkori énem, mert azért azóta nem kis utat tettem meg “felé”. Mit kezdjek egy majomként összevissza ugráló, az ösztönei által hajtott, öntörvényű, hangos kis genyóval, elnézést..a saját fiamat sem láttam máshogy, akarnok volt, önző és hangos, miként én is, de hála istennek kinőttünk a gyerekkorból. A (benső) felnőtt kifejezést sokkal inkább szeretném.
Ám túlzásba sem vinném azért a terápia mibenlétét, mert amit mi innen “lentről” tehetünk, az csak a felkészülés. Nem gondolom, hogy bármiféle oldás, analízis elvihetne a “végső” megoldásig. Írom ezt úgy, hogy lassan huszonnyolc éve a művészettel mindennapos üzemmódban “terápiázom” magam, és tényleg nem ismerek épp olyan témát a személyemmel kapcsolatban, amiről ne tudnék, mernék beszélni. Nincs titkom sem magam és a világ előtt, de nem gyógyultam meg, mert az emberi rész, kettétört jellegéből adódóan, mindig is sérült marad. A terápia, miként az én művészeti beavatkozásom éppen csak toldozgat és foldozgat, cafatokat próbál összeilleszteni, és megható az ő igyekezetük.
A valódi gyógyulás csak “fentről” jöhet, ám az igaz, hogy a fent megérkezzen, nekem kell elkezdeni.
A sínai Krisztus-ikon pontosan olyan nekem, mint az a Ramana Maharshi festmény, ami elé most egy ideje minden este leülök, aztán átmegyek a nagy terembe, és a róla készült fekete gránitszoborra nézek.
Nem festmény az, se nem szobor, amiben elveszek, hanem az élő valóság testet öltése az anyagban. A szobor, miként ez az ikon is átnyúlik egy másik dimenzióba, haza. Ide, ami közelebb van, mint a lélegzetem. És a valódi segítség csak onnan jöhet. És ezért a “látásért” tényleg szétterápiáztam magam, ám az, hogy most “látom”, mégsem a terápia eredménye.
A “fent” szépsége az, hogy nem ígéri azt, hogy mint személy is meggyógyulok, csak rávilágít arra, hogy az élet az utolsó pillanatig, a maga dualitása miatt szenvedés marad.
Így nem is azért terápiázgatok, esetemben festegetek és írogatok itt évtizedek óta, hogy meggyógyuljak, mert nem fogok, hanem, hogy kész legyek arra, hogy az emberi lehetőségek legvégső stációját önmagamban elérve “meglássam” a valóságot a szoborban, a festményben és az ikonban.
Borítókép: Ramana Maharshiról készült festmény, mely azon a pamlagon van, ahol a Ramana, míg testben volt ült.
többi kép: szobor Ramanáról a tiruvannamalai ashramban, és a sínai Krisztus-ikon