Legutóbbi repülésemkor viharba került a gép, szerencsémre egy ismerős mellett ültem, aki látva, hogy kapaszkodok az előttem lévő székbe, rátette a kezét az enyémre, én meg aztán belé kulcsolódtam, és csak szívtam magamba a meleget. Arról dönthettem akkor, hogy a felszíni idegbajomat választom, vagy pedig erőnek erejével egyszer az életben tényleg félretéve a halálfélelmemet, a kezünk közötti meleget. Azt a téret, amire Weöres Sándor az Öröklét című versében utal, ami nem tárgyi, nem jelenség, hanem, ami megtörténik, lezajlik, ami örök.
Amikor az egyre jobban elhasznált és lassan bazárivá vált poliamoria szóra utalok, erre a térre gondolok, mely egyszerre forrong és szunnyad a kezeink között, ami valóságosabb, mint te meg én, mint az életünk. Amikor a poliamoria szóra utalok, nem kisebb a célom, mint kinyúlni, kimutatni a jelenségvilágból, és mind mélyebben beleszeretni abba, ami nem tárgyi, csupán hátteret ad a tárgyaknak ahhoz, hogy megjelenjenek. Az egyetlen és igazi közös kincsünkre gondolok, mely felkutatásáért megszülettünk, és amit ritkán őrzünk egy életen csak ketten, párban.

 

 

 

 

 

Jézus körül is megjelent egy szangha, és pontosan az istenfiú körül ülőket nevezném poliamor közösségnek, mert egyértelműen és egyhegyűen ugyanabba voltak szerelmesek. “Abba”, amit el sem tudtak képzelni. És Jézus körül ülve sem kellett félniük, hogy mert többen vannak, kevesebbet kapnak tőle.
“Vegytiszta” poliamorként eljutsz oda végre, hogy tudatosítod, nem egy “tárgyba”, hanem a szerelembe vagy szerelmes, mert valójában hogyan is tudnál imádni valamit, ami nem is létezik valóságosan. Hogyan is tudnál egy önmaga jogán nem is létező másikba szerelmes lenni, a káprázatba? Mert mi más is lenne ez a kettétört világ, mint egy duális elme mozifilmje, melynek az első szereplőjét, úgy hívják, hogy én.
Jómagam eredetiben élem ezt a fogalmat, és látom, hogy még a magukat “legpoliamorabbnak” mondók is sértik az eszme szépségét. Pedig, aki nem rendezte magában a viszonyt ezzel a szóval, az talán jobban tenné, ha nem is hazardírozna vele.
Poliamorként – ami az eredeti Ember szinonimája – egy közös tér uralkodik mindenki felett, amit meg sem kell osztatni, mert – mint Jézus lábánál ülve – mindenki pont annyit kap belőle, amennyire magát megnyitni képes.
Az ilyen találkozásokban az első pillanattól kezdve nincs elhallgatás, nincs kizárás, nincs védekezés, mert ez esetben rögvest mérget csöpögtetünk a rendszerbe. És ezt tesszük évezredek óta, aminek a levét isszuk ma, és amit úgy hívunk, hogy világvége, mert több mérget ez a rendszer egyszerűen nem bír el.

 

 

 

愛してます – szeretlek, 2024, 84*84cm

 

 

Eredeti emberként nem építünk magunk köré kerítést, nem védjük a magánszféránkat, mert ami az enyém az a tied is, keresztényien szólva a jézusi tanítás mindenkié.
De hol vagyunk ettől.. A szerelmem a világ másik végén az élettársával él. Még mindig. És csak. Mert még nem járt le az idejük, nem is bolygatom a sorsát emiatt, én is rendesen be vagyok ágyazva a saját történetembe itt, ójjé.. Elfogadom a helyzetét, nem irigylem, az viszont tény.
Elfogadom és értem, hogy rajtam kívül mást is szeret, ami viszont borzalom, hogy az illető hölgyike nem is akar tudni rólam. Számára az ilyen magamfajta, európai, érzékenyke entitás a gyengeség jelképe. Ő robotol és birtokol, és egyre csak keményedik, nem is csodálom, hogy épp szívproblémái vannak. Én mégis esténként gondolatban odamegyek közéjük és jó éjt puszijuk közé furakodok, ott és akkor élek át ebből a japán kősziklából valami eredeti emberit. És akkor bizony megesik rajta a szívem.. Nem a nyomorúságára koncentrálok, mert az van neki bőven, hanem rá, amikor pár percre végre megnyitja magát a férfi előtt, akit európai istenként imád, és aki szomorú sorsából a japán kultúrába ágyazva az egyetlen kijáratként sejlik fel számára.
Ahogy mondják lépésről lépésre, majd talán az ükunokám dédunokája el is jut a célba, és a föld fizikai szinten is olyan lesz, ahogy én azt már most élem. Nyitottan, szabadon, nem törődve a másik balszerencséjével, csak a magam óriási szerencséjével, hogy én ezen a gyermeteg, elhallgatós, kisajátítós részen egyszer és mindenkorra túl vagyok.
És “tudom”, ki a szerelmem, tudom, hogy “Ő” akár többféle formában is felsejlhet, és ezen kívül más nem számít már nekem.