A Virupaksha barlang testet ölt

Miután négy héten mindennap felsétáltam a dél-indiai Arunácsala Virupaksha barlangjába, hogy csendbe üljek ott, a hazautazásom előtti harmadik napon a barlang kidobott magából, hogy eztán a világban keressem meg azt a minőséget, amit a sötétben átéltem. Ami nem volt más, mint a férfi eredendő shivai, rólam a talmit egyetlen pillanat alatt eltávolító ereje. A barlang szája előtt – mint annak idején anyámból e világra zuhanva – rögvest felmerült bennem a kérdés, vajon létezik-e olyan anyagi forma, mely képes e minőség fizikai szintű megnyilvánítására, egyáltalán elbírja-e a test az istenit? Vagy ne is igyekezzünk az abszolútot a relatív szintjére lehozni, hisz már annak gondolata szétégetné a test idegpályáit.

Mégis bízni és reménykedni kezdtem, hogy ha egészében nem is, de utalások, felcsillanások esetén, egyes alkotásokban testet tud ölteni az egész, s Shiva a személyest mintegy pillanatok alatt rólam eltüntető hatalma átélhető, üdvözölhető ebben a világban.

 

 

 

Mert nőként égen és földön a férfi egészét keresem az anyagban is, és addig nem vagyok hajlandó meghalni, míg nem találom teljességében őt. Hisz női létem, mely sorsom beteljesülésének záloga, feltétele a férfi.

Ám melyik az a férfi, aki nem retten meg Shivától, aki szembe mer nézni önnön halhatatlanságával, egyáltalán mi az a tevékenység, mely felkészíti az embert, hogy ne pusztuljon bele rögvest ebbe a találkozóba?

Úgy hiszem, a számunkra elérhető utak közül a művészet maradt az az utolsó eszköz, mellyel önmagunk fölé kilátót építve megközelíthetjük halhatatlanságukat, hogy realizáljuk Shivát az anyagban, aminek számomra egyedülálló példái Tintoretto képei.

 

 

 

 

Művei a saját magát önnön kicsinységéből és önteltségéből kiemelő én diadala, aki festményeivel messze lehagyta kortársait. Az Erzsébet és Mária találkozása a többi hatalmas és transzcendens témákat feldolgozó táblához képest csendes alkotás. Az érett és a még tapasztalatlan nő egymás iránti támaszában Tintoretto már a tizenhatodik században felismerte, hogy a nők kötötte szövetség a világ fennmaradásának egyik utolsó reménye. A festmény azokhoz a nőkhöz szól, akik tudják, mikor ugyanabba a férfibe szeretnek bele, az legalább akkora öröm, mint mikor Erzsébetben Máriára nézve megmozdult  János, mert ráismert arra, Mária alakjában eljött hozzá a Megváltó.

 

 

 

A Shiva minőségét a földi világban megvalósító férfi egyik fontos ismérve, hogy az urat, az ismeretlent közösen imádó, érett nőket maga köré gyűjtve eltünteti a féltékenység, a birtoklás, az irigység élősködőit. A körötte összegyűlt nők minősége jellemzi őt, egyedül a férfival kár is kísérletezni, az elmúlt évszázadok monogám rendszere elég bizonyítékot ad arra, mire jutottunk.