Ünneplőbe öltöztem, petefészkeim virágos pártaként viseltem. A gitárodat, mint új testem öltöttem magamra. Igazán felkészültem arra, hogy találkozzunk, és csak azután néztem meg a kisfilmet, amelyben énekelsz nekem. Tél volt akkor még, vagy mínusz huszonöt fok, jólesett a hideg. Északon, egymagam karácsonyoztam, amikor olasz anyanyelvűként eljátszottad nekem a Tavaszi szelet.
Abban a dalban testeden túl fogadtalak be magamba először igazán, hogy megfoganjon bennem legártatlanabb részed. Az érkezni vágyó kis élet éppen csak bekopogott hozzám. S mire ráeszméltem az állapotomra, már tova is tűnt.
(a fehér rózsákat a Sophie Scholl-féle, tünékeny, az életet éppen csak érintő, nagyszerű lények emlékére festettem a képre)