Várandósságom óta ismerem az irányt, mely a láthatatlanból a láthatatlanba vezet, s azóta minden öleléskor az hajt, hogy visszafelé is megtegyem ezt az utat.
Óriássá akartam válni, hogy vissza tudjam fogadni a férfit, s nem is gondoltam, mennyi gyönyörű reményem vesztem majd el e vágyam miatt. Hisz már attól megijedtek, hogy meztelen ártatlanságukban kell visszabújniuk belém. Ellenkeztek, kapálóztak, szavaikkal besároztak.
Aztán az eggyé válás pillanatában mégis szembe mertek nézni halhatatlanságukkal, csak nem akartak megtapadni a méhemben.
Hányszor is ébredtem eztán hajlnalban arra, hogy rettenetesen vérzek.
Míg élek, gyászolom elvetélte szerelmeimet.
