Vágyom a tél érintésére. Akarom, hogy fájjon, hogy harapja az arcomat a hideg, s a december végre lehűtse az egész évemet, sőt az egész életen áthatoló sóvárgásom, mely nem csillapodik a tavaszban, de még az őszben sem, a nyár pedig csak újabb fahasábokat dob a lángjaimba.
Fáraszt a pesszimizmus, de annál jobban csak az optimizmus, a tél az egyetlen hely az évben, mely megpihen egy kis időre a kettő között és a jelenségeket önnön pompájukban, valóságukban látja. Lecsupaszított fákat, elhervadt, megfagyott virágokat, kifakult színeket. A szürke, a fekete és a fehér diadala ez.
Három évszak van, a tél az nem is évszak, hanem cél. Ilyenkor tudom végre levetkezni magamról az összes hónapot, hogy megláthassam a tükörben meztelen egyszerűségem.
Minden télen beleszeretek magamba, aztán ahogy indul az év alábbhagy a szenvedélyem, mert az minden hónappal újabb történetet füllent rólam, s elhiszem neki azt.