Nézem, nézem tegnap óta ezt a tejet öntő lányt, és valami rettentően megérint benne. Most először igazán.A torkomat fojtogatja, és a szememet égeti. Mintha ez a kép lenne az, akinek az elmúlt időszakomról végre beszélni mernék, akinek tudom, átadhatom azt az órákon át tartó, csillapíthatatlan feszültségemet és kimerültségemet amiatt, hogy kívülről ne nagyon látszódjék, mi zajlik bennem. Olyan ez a festmény, mint egy sziklapad a parton, melyet átmelegített a Nap, és amibe végre belefolyathatom ezt a kínkeserves, jéghideg valamit, ami egyre csak pulzált és áramlott bennem, mert a félelem és a szorongás jégkékre festett.
A tejet öntő lány a tanító ujja, aki leleplezte az idő, a tér és az én valódiságát, és mozdulatával a soha testet nem öltő, a Mester felé mutat.
A lányka éppen csak betért a kamrába, mielőtt felszolgálta a reggelit a családnak, a sok finom sonka, sajt, a különleges zöldségek és gyümölcsök már az asztalon vannak, de a háziasszony még ráripakodott, mert elfelejtette a tejet és a kenyeret. Az előbb még heves szívfájdalommal küzdött, mert már megint rangja és címe szerint bántak vele, pont, mint egy cseléddel.
De a kis kamrában, a tejet töltve, valami történik vele.
Pedig éppen nem a legmélyebb imájában van, nem áldozatot visz az Úrnak az oltárra. Mozdulatában nincs semmi szakrális.
Nagyon nehéz reggele volt, megint azt érezte, hiába, a könyörgését ma sem hallgatta meg az Istene, és minden ment tovább a maga menetében, a sorsa szerint, ahonnan, úgy sejtette, a halálig nincs kiszállás.
És amikor már azt hitte, a Magasságos elfeledkezett róla, akkor az egyik legprofánabb, naponta ismételt mozdulat közben megtörtént az, ami nem történik, és csodák csodájára Vermeer ott állt mellette, hogy megörökíthesse, és azóta, ha kellő érzékenységgel és a világ iránt érzett fájdalmunk miatt elé járulunk, úgy tűnik, nekünk is felfedi magát az, ami valójában soha nem rejtekezett, csak mi álltuk el az útját annak, hogy meglássuk