Most, hogy az elmúlt hónapokban Európa egyik legvarázsosabb táján lyukasra vándorlom a cipőmet, melyet érintetlensége miatt zölddel jelölnek a térképen, és ahol a fényszennyezés nemléte miatt milliószor több csillagot látok, megerősödött bennem az érzés, nekem a természet önmagában nem elég, igenis hiányzik belőle az ember. Pedig nem igényelek társasági sétákat, szigorúan egymagam rovom a lépteim e délszaki estékben, ahol már április elején is este kilencig van világos.
Persze, persze, a hullámok tajtékában, a sziklák ellenállásában, a partok odaadásában, a hegygerincek vonulatainak mintáiban nem tudok pontosan olvasni. Pedig talán a világmindenség minden üzenete, a létező összes megfejtés – a fel nem tett kérdésekre is – ott pihen az egyes természeti jelenségekben, csak én vagyok értelmezésükhöz kevés
Mégis jobban látom a tengert egy festményen, mintha egyszerűen a partján ülök, a fa kedvesebb nekem Monet-nál, mint mikor alatta állok. A már önmagunk által alkotássá érlelt táj sokkal inkább az enyém. Lehet, hogy szimplán csak azért, mert kisebbek, átérhetőbbek a távlatai, de az sem kizárt, hogy az alkotás végre eltünteti a természet amúgy teljes közönyét felém. Parton állva, hegycsúcsra érve hiába bódít el a látvány, az ottlét gyönyörűsége, mégis azt érzem, egy teljességgel más térben vagyunk, ember és természet nem találkozhatunk.
A festmény előtt állva nyugszom meg igazán. A természetben megtett hatalmas túráim azért voltak, hogy ide megérkezzek. Emberré lett a tenger a képen. Halandóságom szorongásaival, örömeivel átitatott táj ez. Mint mikor az Isten emberi formában születik meg, hogy velem a kapcsolatát pontosítsa, ne legyen köztünk vakfolt és talány, és végre eltűnjön a képzet bennem, hogy ő és én két különálló létező vagyunk..
A minap megadatott, hogy két napot múzeumokban tölthettem, s végigsétálhattam a művészet történetén.
Aztán persze, ahogy haladtam előre a termeken és mind közelebb értem a 20.századhoz, egyre csak fokozódott bennem a félelem. Mert tudtam, mi vár rám, jártam már pár modern múzeumban, de reménykedtem, hátha ezúttal marad az a szépség, melyet a művészet a 20.század előtt felvonultatott. A század első fele még lenyűgöző, meghat a forma felbontása. Amikor a realizmus a 19. század végén átkúszik impresszionizmusba, még afféle jóleső melegség jár át. Addig csak másoltuk a tájat, nem voltunk társalkotói a teremtésnek. De itt, ahol kezd elmosódni a látvány, egy eddig nevenincs erdő azáltal, hogy alkotássá érett, egyszerűen több lett. Feltöltődött fajtánk sajátosságával, beléköltözik a szeretet.
Aztán ahol expresszívbe, kubistába és a többi sokféle izmusba esik szét a látvány, még mindig boldogan perdülök teremről teremre. Az absztrakt felé is elhajlok, mert noha a mű nem, de az alkotó ezen -,akkor még újszerű – látásmód mögött érdekel. Dicsérem a formát feloldó első művészek bátorságát, a kezdeti fehér vászonra fehérrel festett képeknél is érzek valami megható ártatlanságot. A fröccsöntött óriásfestményeknél inkább elborzadok, hisz miként lehetett valakiben ilyen tökélyre fejlesztett az őrület, hogyan bírt ezzel az életre szóló monotonitással, hogy korcsolyapályányi vásznakat csöpögtetett tele a pöttyeivel. Életrajzokat olvasok, filmeket, interjúkat hallgatok egyes művészekkel, hisz az alkotásokat gyakran meg nem érthetem, de legalább az embert mögötte igyekszem.
Aztán ahogy a legmodernebb korhoz érek már hiába erőlködök, ott csak az ismétlést látom, a formát szétzúzó nagyok majmolását. Ám a teljes csalódottságot azt adta, amikor a portugál részleget sétálom át. Annyi szerencsém legalább volt, hogy a 80-as évektől haladtam vissza a századfordulóig. Amit láttam, siralmas. A nyugat-európai izmusok szolgamódú, erőtlen kópiája ez. Volt ott minden, a szokásos feketén fekete és a Pollock-féle fröccsöntött a’la Portugália, a kubizmus kockái, a szürrealizmus nehezen értelmezhető, de eredetileg roppant bájos alakzatai, és a menő, modernkori hiperrealizmus is..
Menekültem ki a friss levegőre, a 20. század vége kiszívta az erőmet, mint mikor nagyon rossz filmet nézek, és csak a második óra végén -,hogy végigkínlódtam az egészet – jövök rá, hát itt bizony átvágtak..
És reménnyel köszöntöm a napsütésben a 21.századot!
(Borítókép: William Degouve de Nuncques – Az éjszaka angyalai, 1894)