Ami közös bennünk- Karafiáth Orsolya írása rólam

Somogyi Réka immár két évtizede festi rettentően színes, képregényszerű festményeit, amik azonban jórészt csupán az első, felületes pillantásra tűnnek vidámnak. Történetek kelnek életre a részletgazdag alkotásokon, az életének eseményei. Személyes munkák, mégis azt érezzük: bármelyikünkkel történhetett volna, amit elénk tár.

 

 

Réka kedvence két kicsiny kődarab a dél-indiai Arunácsala hegyből, ahol Bhagaván Srí Ramana Maharshi élt, a Mester, aki felfedezte az önkutatás közvetlen útját, és aki felhívta az emberek figyelmét a szent hegy spirituális erejére.  „Minden ismeretemen túl a szívem húzott Ramanahoz – meséli Réka – Csak egy fotót láttam róla, és hallottam, hogy létezett valaki nem is olyan rég, aki valódi megváltást hozott el nekünk. El kellett mennem hozzá, megnyugodni. Megvizsgálni, hogy igaz-e az, amit a halál kapujában mondott. Hogy ne szomorkodjatok, nem megyek sehova, itt maradok.”

 

 

Réka a köveket a szobájában – ahol ír és fest, illetve télen alszik is – tartja, egy kis oltárt emelt nekik.

 

 

És gyakran kézbe veszi őket. „Ramana életre keltette azt a réges-régi kérdést, mely az iratokban ott van már az idők kezdete óta: ’Ki vagyok én valójában’? – mondja – Mindennap érzem, hogy – képletesen szólva – a létforgatag vize krokodilokkal teli, és ha nincs egy valódi tutajod, akkor bizony felfalnak útközben. De nem tudjuk, hová tartunk, és a válaszok, amiket az elme gyárt számunkra, nekem nem segítenek. Valami olyan vágy van bennem, mint amit a lazacok érezhetnek, mikor visszaúsznak a forrás felé a folyó folyásával ellentétes irányba. A művészetem nem más, mint ennek az utazásnak a leírása. A kudarcokkal együtt.”

 

 

Réka már húsz éve fest, mindennap. Lefest mindent, ami éri őt, egy bizonyos belső menedékhelyről szemlélődve.  Lefesti a legegyszerűbb eseményeket is, van úgy, hogy nagymosást fest, van, hogy állványzatot nagy építkezéshez. Legutóbbi munkáit erősen átlengi az elmúlás gondolata, édesanyja elvesztése után súlyos, koncentrált alkotások születtek. „Megfestettem az akváriumot, amit én még láttam, és csak remélhetem, hogy anyu abban már meglátta  a tengert – mondja Réka, aki úgy érzi, a festészet vigasza lett a gyászban is, segít a feldolgozásban, segít, hogy csituljon benne a fájdalom.

 

 

Réka az egyetemen a német-svéd szakot végezte el, és 1996-ban kezdett festeni, elsősorban önterápiás céllal.  Németországban ismerte meg Zalai Károly festőt, későbbi férjét, és a most már kamasz fiának édesapját, és az „az ő védőszárnyai alatt” erősödött meg. Kezdetben úgymond Károly-tanítvány volt, ám a kölni lakásukban volt egy kisebb magyar nyelvű „könyvtár” rengeteg művészeti albummal, ahol egyre kereste a saját erőforrásait. Hivatalos úton tehát sosem tanulta a festészetet. „Én vagyok a festő, aki nem tud festeni – mondja mosolyogva –  vagyis a legegyszerűbb mintáknak is utána kell nézzek, hogy is néznek ki, mert bennem nem egy konkrét tárgyként jelenik meg a világ. Amit nem tudok lerajzolni, azt lemásolom. Bennem csak egy alap van, amiről szólni szeretnék, egy azonnali érzet, amit aztán tárgyakkal, jelenségekkel kell megtölteni, hogy másoknak is érthető legyen. Nálam százszor jobb rajzosok vannak, megnézem, ők hogy csinálták.”

 

 

Rékának komoly inspirációforrás az olvasás és mellette az írás is, ami már korábban segítőtársa volt, mint a festészet. „Amióta írni tudok, írok. Naplót, kisebb szövegeket, most már blogot is. És a képek mellé mindig írok rövidke szövegeket is. Talán prózaversek ezek, olykor csak egy-két sorban. Nem szájba rágni szeretném, mi van a képen, csak azt, hogy a szavak mind mélyebbre hívjanak egy-egy képbe.” Réka alapból állandóan alkotásra hangolt állapotban van. „Ez másnak roppant fárasztó lehet – mondja –  nekem is az. Sokat kell aludnom és töltekeznem, mert szerintem a festés miatt vagyok ilyen vékonyka, az aztán leszed rólam mindent. Ami tölt, az a jó irodalom, a jó film.” Időközben Réka festményei tárgyakra és ruhákra kerültek, az utolsó két kollekciót Szilas Rita divattervezővel közösen jegyzik. „Ki akartam hozni a képeket a térbe – meséli a kezdetekről – hogy ne csak falon éljen a művészet, hogy megszülethessen egy ’lábonjáró somogyiréka’ kiállítás. Két évig Gyulai Zoltánnal gyártottunk ruhákat, rendeztünk bemutatókat, idén pedig megismertem Szilas Ritát, akinek átadtam a ruhák tervezését. Én háttérbe vonultam, mert érzem, a ruhagyártás egy teljesen külön szakma, nem értek hozzá. Rita gondolkozása, magatartása nem mindennapos, eléggé direkt lény, ami nekem nagyon tetszik. Első munkák egy öltöztetőbabás kollekció volt, voltaképpen az öltöztetőbaba, mint motívum hozott össze minket. Nekem volt már korábbi képem a témában, mikor láttam, hogy ő is épp készített egy ilyen ruhát. Összekapcsolódtunk. És Ritával, ahogy múlik az idő, mind mélyül a kapcsolatunk. Vigyázok rá, értékes dolog ez nekem. Ez az együttműködés is jól mutatja, hogy egy kapcsolatot naponta ápolni kell, olyan, mint egy különálló élőlény.”

 

De legyen szó festményről, ruháról vagy írásról, Rékát egy dolog izgatja igazán:  az, mi a közös bennünk.” A képeim a saját életem megtörtént eseményei, száz százalékban hozott anyagból dolgozom, más nem érdekel mások alkotásaiban sem – vallja Réka – A művészet számomra egy lehetőség, hogy ember és ember szívtől szívig egymáshoz érjen, de ahhoz nyitott, őszinte művek kellenek. Én kinyitom magam, nincs takargatni valóm, mert úgy érzem, ezek mind csak sztorik, filmkockák egy makulátlan vásznon, és engem valójában a vászon érdekel.”