Van egy kedvenc részem az egyik Trifonov-regényből, nem emlékszem, melyik kötet, ahol azt írja, ahogy esett le a lépcsőről, már azon gondolkozott, miként fogja azt megírni. A műben teljesedik ki az élet, azzal emeli át a személyest a személyen túliba, és teszi halhatatlanná.
Pont így vagyok ezzel én is, ám azt hiszem, én még vadabb vagyok. Mert nálam az van, hogy elve létezik egy eszme, amiért élek, és amit a művel ábrázolni szeretnék. Ez esetemben egy afféle áttetsző rendszerben élő emberi közösség. Szókimondás, őszinteség, melynek bázisa a teljes és tökéletes önismeret. Mert csak ha magamat egészségemben, emberi lehetőségem legvégső eszközeit felhasználva ismerem, nem félek magamtól. És csak ha magamtól nem félek, tudok nyitni igazán más felé. Mert pontosan tudom, a másik arcai mögött is egy ugyanolyan ártatlan, szeretetre és oltalomra vágyó lény lakozik, mint én.
A képeimmel vázlatrajzokat készítek önmagam számára is az idealizált életről.
Abban bízom, sőt az a meggyőződésem, hogy amit elgondolok, és amiben szívem mélyén hiszek – hogy nincs fal én és én között -, és a szerelem végtelen, és nem kell a férjnek letagadni a feleség előtt, hogy vagyok, sem a feleségnek a férje előtt, hogy rajta kívül mást is szeret.. szóval, ha ezt sokat és sokféleképpen festem le, egyszer valóra válik.
Ám a képen már most is valóság, és a kép az, ami számít.
Tudom, hogy a természetes állapotomban, ahogy az isten elképzelt, ahogy önmagam egyszer, mind látszatlétező elképzeltem – írom ezt azoknak, akik nem értik az isten szót – egyszerre sok irányba és sokféleképpen , és nagyon de nagyon szeretek. Poliamorságom isteni terv, amit csak a lealjasodott, istent játszó ember zárt szigorú, kettőn alapuló rendszerekbe.
Engem itt már semmi más nem érdekel, csak z emberi kapcsolataim között felbukkanó gyönyör tart még ebben a testben, az egyetlen olyan létező ebben, ami egyáltalán hasonít a “valóságra”, amit soha senki nem látott, de mégis mindenki tud róla.