Sajnos már abbéli arroganciám elhagyott régen, hogy azt higgyem, rajtam áll az, hogy el tudok-e engedni embereket, élethelyzeteket. A mások nyomorúságán élősködő, magát segítőnek nevező modern kori spiritualitás hangzatos tételmondata ez: engedd el!
Basszák meg azok, akik ekképpen okoskodnak, telibe, és igen, jól olvassátok, közönséges is vagyok. Micsoda pökhendiség azt hinni, hogy bármiféle hatást is kiválthatnánk a sorsunkra, itt, ahol még egy falevél sem esett le az “ő” akarata nélkül.
A szabad akarat az óvodások mentsvára, azoké, akik trónra ültették dölyfös, pökhendi énüket, és ezzel letolták onnan valódiságukat.
Az életnek egyetlen célja van, önmagunk valóságának realizálása, és ehhez mindenki megkapta a megfelelő eszközt. Ez egyénre szabott és velünk született, és szerencsés, aki idejében felismeri ezt.
Hallottam sokféle eszközről, (meditáció, aszkézis, önmegtagadás..) számomra egyik sem működik, mert mind csak a személyes ént alakítja át, és itt a lényeg pont annak végső leleplezése lenne.
Az én eszközömet úgy hívják, hogy szerelem, ami a teremtés legelső, legártatlanabb megnyilatkozása. Valami, ami egyszerre része a tárgyiasult világnak és egyszerre nem, egy átjáró oda, ahonnan nincs visszaút. Istent, az önvalót, az ént minden én után megérteni, megismerni nem lehet, a róla szerzett összes tudásunk információ, megtapasztalásaink vele kapcsolatban csak felcsillanások.
Istenbe csak halálosan bele lehet szeretni, és hagyni, hogy az iránta érzett tűz felemésszen minket. Ő a felfoghatatlan, kiismerhetetlen és láthatatlan, és, hogy mégis átéljünk belőle bármit is, felületekre van szükségünk.
Azok számára – akik hozzám hasonlóan a szerelmet kapták meg eszközül a végső kiszabaduláshoz – isten egy másik emberen, szerelmesük tekintetén fedi fel magát. Isten egy emberi alakot választ ki, akin keresztül láthatóvá teszi magát, hogy felismerve őt, elinduljunk az élmény forrása felé.
E választás önkényesen, szerelmeink olykor a legabszurdabb formában fedik fel magukat. Isten ezzel azt kéri rajtunk számon, mennyire mély az iránta érzett szerelmünk, meddig bírjuk ki érte.
Mit vagyunk hajlandóak megadni a szerelemért?
És természetesen nem egy másik emberbe vagyunk szerelmesek, hanem rajta keresztül istenbe, de ahhoz, hogy őt (önmagunk valóságát) átéljük, egy bizonyos pontig tárgyakra, felületekre van szükségünk.
Mit vagyunk hajlandóak megadni a szerelemért. És természetesen nem egy másik emberbe vagyunk szerelmesek, hanem rajta keresztül istenbe, de ahhoz, hogy őt (önmagunk valóságát) átéljük egy bizonyos pontig tárgyakra, felületekre van szükségünk.
Én igazi hard core-pályán vagyok, tényleg volt itt már minden, a legválogatottabb alakokon nyilvánította ki magát előttem szerelemként isten, tűrtem, cipeltem, megszenvedtem a választásait, és sosem adtam fel akkor, amikor nehéz volt. Mert hiába jöttek elviselhetetlen helyzetetek, a szerelmet és nem a személyt választottam.
Az évek alatt egyre jobban megtanultam különválasztani a szerelmet, mint szinte önálló entitást attól a felülettől, az embertől, akin felcsillan. És sokszor alig vártam már, hogy lejárjon az idő, és ahogy a világ mondja, “elmúljon a szerelem”, és isten új felületet válasszon nekem.
Legutolsó választása az abszurdnál is abszurdabb volt, de ezzel a célja az volt, hogy végig a szerelem legyen a cél, és ne a felület, amin keresztül felfedi magát. A férfi természete valóságos botrány, a legutóbb meglopta a legjobb barátját, és most éppen egy szerencsétlen nőnek hazudja azt, hogy szereti, hogy az szállást és ételt adjon neki, és kifizesse azt az életet, amire ő egyedül képtelen. Igen, léteznek ilyen nők, egyelőre úgy látom, csak Japánban, akik számára még egy ilyen kókler is megváltás nyomorult japán sorsuktól. Persze szegény nő semmit sem tud a férfi vadhajtásairól..
A szerelmi felcsillanás nem az én hatóköröm, láttam valamit ezekben a hazug szemekben, mert a fény még a legmélyebb mocskon keresztül is átviláglik. Persze az elejétől fogva tudtam, hogy mélyen és igazán át vagyok verve, hogy a szavak csak szóhéjak, a szerelem pedig csak szexust akaró hatalom. Tudtam és láttam mindent, láttam a mocskot és mégis azt mondtam, ha a te választásod istenem, hát legyen. Ám alig vártam, hogy vége legyen.
A történet legdurvább része, hogy az illető férfi, mert szüksége volt tisztaságomra és az őszinte és igaz szerelmemre, amiről ő csak álmodozik, beleépített engem az egyik hangszerébe, melynek fája abból az évből származik, mint én.
És amikor igazán bajban volt, mert azért neki is van lelkiismerete, a hangszert csókolgatta. Ezzel vudu-bábut készített belőlem, és így egy részt kisajátított belőlem.
Na ez az a botrány, ahol, ha lehetne azt mondani édes istenem, most már legyen elég! Vagy még itt is azt kéred, szolgáljam szentséged abban a gyalázatos lakásban, ahol minden nappal elhazudnak egy párkapcsolatot, szexust és a művészetet? Az a célod, hogy tisztító elemként jelen legyek mások talmi életében, s két szerencsétlen lény hozzám járjon öntudatlan oltalomként önmaga igaztalansága felé?
Ha kérhetnék istentől, azt szeretném, kérlek ragadd meg azt a japán bambuszfurulyát, vidd el ma folyóhoz, mely az óceánba torkollik és dobj bele, engedj szabadon a kapcsolatból. De persze ez csak az én kérésem, és nem azért mert nem bírom tovább, mert érted – aki a szerelemben öltesz előttem testet – mindent megteszek, hanem mert most már tényleg azt érzem, ez a helyzet méltatlan hozzád, ilyen mélyen senki sem kérte, hogy süllyedj alá az anyagba, ide ahol emberi véglények élnek.
Szeretlek édes isten, te, aki a valóság vagy, s aki a szerelmen keresztül öltesz testet. Még jobban, mint e rettentő választásod előtt.
