Noha biztos tocsoghatnék a sokféle diagnózisomban, mert a mai kor rám tudna aggatni pár mentális betegséget, ja, úgy mindenből egy picikét, de túl sokat nem foglalkoztam soha ehhez, hisz tudom, emberi testben úgyis csak töredékes, beteg lehetek.
Egy “diagnózis”kivételével, mely szerint “ingerfeldolgozási érzékenységben” szenvedek, vagyis sokkal kisebb a világot befogadni képes tárhelyem, mint a tömegeké. De ezt úgy is lehet értelmezni, hogy mivel egyfajta védőréteg-hiány miatt magasfeszültségként ér el az az erő, ami általában háztartási áramként hatol az emberbe, ezért gyorsabban kifáradok tőle.
Ezt a kórt viszont nem lehet gyógyítani, együtt élni viszont egyre nehezebb vele..
Ennek okán például sokkal közvetlenebbül fogadok be hangokat. A világ meg egyre hangosabb lesz. Eddig legalább a zene megvédett.
Igen, egy egyszer volt hol nem volt világban a zene volt az egyik lépcső, mely a mennyek felé vezetett. Nem is kellett elé melléknevet tenni, a szó önmagában isteni minőség volt. Annak a jelenségnek a megnevezője, ami híd volt, melyre még emberként léphettünk rá, de amin sétálva kivitt e minőségünkből, és fellebbentette előttünk azt a tényt, hogy igenis létezik otthonunk.
A zene kompjúterilázódása, zajjá való lealjasodása jelzi számomra azt, hogy már nagyon közel a vég. És ebben nem vagyok engedékeny. Amióta az “ördög” rátette a kezét a zenére, és az elektronikus zenével egészen a legérzékenyebb szervünk, az egyensúlyt és a hallást lehetővé tevő fülig ér, nincs több reményem. Vagyis addig még volt, amíg hanyatt homlok menekülni kezdtem, ha ilyet hallottam, de amióta én is képes vagyok a zene egyszer volt isteni minőségét kalapáccsal apró miszlikre törése hallatán mozogni, esetenként táncolni, hát magamban csalódtam a legnagyobbat.
Buliban voltam, de csak azért mert irtózatosan szeretek másokkal táncolni, és hiába tudok itthon is fel és alá tipegni, ha szól valami a háttérben, a tánc nekem elsősorban közösségi élmény. Hasonlóan érzek közös éneklésnél, amikor együtt szólnak az én-ek, és így felfedi magát valami abból, ami ugyanaz bennünk.
A tánc függőleges szexus, közös testi nász, ahol nem is kell, hogy egymáshoz érjünk, rendkívüli finomságú, izgató, felajzó de egyben lecsillapító energia keletkezik köztünk. Jaj de jó is. Tánc közben inkább energiaalakokat érzek, és lazán be merek hatolni ismeretlen férfiak és nők erőterébe. A mozgás alapján választok.
Ha lenne rá zene.. de megint csak zaj volt, lelket összetörő gyalázat, ami nekem olyan, mintha szemetet öntenének ránk. De reménykedtem, hátha a következő szám talán jobb lesz. De nem. A zene – mióta géppel összerakható tákolmány lett – a művészet pusztulását jelzi, és az ember számítógéppé válásának előjele ez. És nem értem, miért nem sikítunk ez ellen kollektívan.
Az este annyira feldühített ez az egész, hogy a tudtamódosulás szélére érve valami iszonyat nagyot ordítottam a táncparkettre, elnyújtva többször is, hosszan. Odaokádtam az összes elektronikus zene okozta frusztrációm. Csak hazafelé fogtam fel, milyen nagy sikítás is lehetett, mert alig maradt hangom és nagyon fájt a torkom.
Ugyanez a tendencia érhető tetten a kortárs múzeumokban is, tűnik el a lélek, kerül előtérbe a gép, mi meg kiszolgáljuk azzal, hogy mozgunk rá, kifizetjük a belépőjegyet, és állítólag élvezzünk. Ja, azok igen, akiknek a lelke helyén egyre inkább gép van.
Mit tehetek? Nem megyek többé oda se..Pedig a kép is csak a múzeumban él, a tánc – amihez nekem meg még zene kell – meg csak közösségben.
Szomorú vagyok, miért kell végigasszisztálnom a véget?!