Elisabeth a nietzschei testvér
Veszélyes ezzel a félművelt, az információkat, mint szitán az agyán átengedő jelleggel ekkora témákról írni. Aki jobban otthon van benne, javítsa. Hangosan gondolkodom, vakmerően.
Nietzsche Übermensch-teóriájáról van szó. Azt hiszem, én is úgy nőttem fel, hogy e tézist nem eredetiségében értelmeztem, hanem már a meghamisított változatában, amit a rettentő nietzschei testvérnek, Elisabeth Förster-Nietzschenek “köszönhetünk”.
Vagyis dehogy. Ez a hatalom ittas szuka volt talán minden rettenet oka. Aki noha eljátszotta, hogy tíz éven át ápolta az idegszanatóriumból gyógyíthatatlanként hazaküldött bátyját, ám ezt az időszakot leginkább arra használta, hogy felkészüljön arra, miként hamisítsa majd Friedrich írásait. A nőcske amúgy alapítója volt a dél-amerikai echte német kolóniának, hisz ugye messze nem Hitler volt az, akiben az antiszemitizmus, a tiszta német világhatalom ideája először felbukkant.
Csak szerencsére a helyiek végül fellázadtak a beteglelkű németek ellen, és a fő alapító férj felakasztotta magát. De Elisabeth nem volt rest, és Európában először Wagner, majd később Hitler közelébe ólálkodott, és mindehhez nagyon jól jöttek neki testvére tézisei, melyeket éppen csak egy kicsit kellett átírni, és máris az Übermensch-ség egészen mást jelentett, mint amit Friedrich magányában elképzelt.
Amikor is kilátót írt maga fölé, és a szövegeinek segítségével oda felmászva végre a valódi, a “felső” énből rálátott a sokfélére, a jövő-menőre, akik, mint káprázat eltakarták addig előle az igazit.
Az Übermensch nem érinti a személyes ént, és éppenhogy akkor fedi fel magát, ha “kiszálltunk” a személyesből. Az Übermensch éppen csak felcsillanhat az életben, a személyes én fel nem foghatja azt, hisz annak képzete, mint délibáb az Übermensch-ből bukkan fel, és hát ugye hogyan is foghatná fel a délibáb a nagy magyar Alföldet?!
Az Übermensch a bennünk, felettünk, rajtunk túl élő egyetlen szerelem, akinek valóságossága akkor sejlik fel az életben, ha eltávolítottuk abból az isten legutolsó képzetét – Gott ist tot – amikor is először nem félünk egyedül maradni magunkkal, és rákérdezünk arra, na de mégis ki az, akiből az isten képzete felbukkant bennem?!
Rettentő kérdések ezek. Nem tudom, Nietzsche végül abba bolondult-e bele, hogy hiteles, a valóság felé mutató tanító nélkül e legfontosabb kérdéskör közelébe ért. Talán Nietzschének is csak egy ujjra, egy útmutatóra lett volna szüksége, aki zt az óriási lehetőséget, az önnön Übermensche iránti szerelmet – ami magasfeszültségként égeti át az emberi testet – a megfelelő polcon kezeli, aki segít abban, hogy ezt a borzasztó megtapasztalást ne személyes szinten kezelje, szóval ne égesse széjjel vele az idegpályáit.
Ismerem, nagyon jól ismerem ezt az utat, én is kis híján erre a sorsra jutottam, csak én tudtam, itt hathatós segítségre van szükségem. De Nietzschének nem volt ilyen szerencséje. És tulajdonképpen a megfelelő szellemi vezető hiánya miatt zuhant az emberiségre az egész félreértelmezett, felsőbbrendű én-komplexus.
A nemzeti szocializmus ezeket a gondolatokat használta vázlatként a rémséges huszadik századhoz, na mert minden őrületnek létezik egy terve az íróasztalon. És a nácizmus esetében ez az Übermensch-teória volt, amit pedig a mindig többre, csillogásra, ismertségre vágyó Elisabeth bocsátott a hatalmasok rendelkezésére, úgy, hogy ahol kellett belejavított a még nyers szövegekbe.
Ennyin múlott a huszadik század. Hitlernek egy zseni terveire volt szüksége, egy rettentő erőre, amit sosem szabadott volna félreértelmezni, mert az Übermensch nem a személyes én területe, és Hitler lazán arra alkalmazta.
Egy hajszálon múlott minden. Talán tényleg csak a megfelelő szellemi vezető hiányzott ezen a veszélyes ponton, amikor eltávolítva magunkból isten képzetét, valami hatalmashoz érünk..Itt két utunk van, vagy odaadjuk magukat a mesteri útmutatásnak, vagy beleőrülünk. És az önátadás a megfelelő tanítónak nem gyengeség.