Miért is reménykedek abban, hogy itt bármilyen boldog pillanat fenntartható. Miért nem visszhangzik bennem a Mester útmutatása, mely szerint minden, amit érzékelni tudok, amit felfogok, amire emlékszem, ennek a jövő-menő világnak a része, és mindaz, amit ez a halandó én befogad – így önmaga tényét is – nem valós. Mert már eleve az ok, az én, hogy egy személy vagyok, valótlan. Naiv, gyermeteg módon én is erőnek erejével gyűjtögetem a boldog perceket, és aztán két kézzel kapaszkodok beléjük, miközben nyugodt igazán szenvedés idején vagyok, mert onnan nem tudok már mélyebbre esni.
Tegnap romantikusan megünnepeltük az urammal a huszonnyolcadik évfordulónkat, szökőévente (egybe vagy külön?) egyszer megyünk közösen vásárolni. Három évtized alatt sosem volt olyan, hogy szombat délelőtt együtt toltuk volna a bevásárló kocsit a tescoban. Viccesen mondta is, na anyjuk, most hazamegyünk, és bekapcsoljuk a tévét, ami huszonnyolc éve nincs nekünk. Már akkor sem volt, amikor nem volt internet.
Randevút tartottunk az Ikeában, vettem neki a kedvenc süteményéből, néztük az hangtalan autópályát a messziben, mert a svéd üvegek jól szigetelnek. A vállán zokogva megköszöntem az eddigieket, üdvözöltük egymást és szerelmeinket, aztán kiadtam egy csomó pénzt arra a házra, amit – én örült – szerelemből, átgondolatlanul vettem, mert túl édes az ingatlanos, és aztán vertem a fejem a falba, miért nem inkább Tokióba utazok a pénzből, hisz az utazás többet ad, mint bármi tárgy.
Hazafelé felvettük a fiúnkat, én visszahúzódtam a szobámba, ők még hosszan beszélgettek, többször bementem hozzájuk megpuszilni őket, aztán ágyba bújtam, és arra gondoltam, de jó, de jó, hogy ősz van, jönnek az esők, a hideg és a sötét, és végre délután négytől a semmit tehetem hivatalosan, mert vége a napnak.
Éva 2.0 című könyvem 53.fejezete
Aztán fél három körül felébredtem, nem akartam hinni a fülemnek, hogy még mindig beszédet hallok, és sajnos ismertem már a forgatókönyvet, hogy félálomban, az engem jótékonyan elfedő nappali én híján le fogok menni, és olyat üvölteni, hogy én is megijedek magamtól, mert az előző két ilyen este rettentő drámába fulladt, és azóta borzasztóan félek. Nem beszélve az elmúlt évtizedek italozós estéinek hatásairól. És mert nem és nem és nem bírom elviselni, ha a férfiak többet isznak egy elfogadható határ felett. Nekem az elfogadható a teljes absztinencia amúgy, és igen, mélységesen lenézek mindenkit, aki iszik, mert én egy ilyen nagyképű némber vagyok. Aki nem csak agresszív, de még öntelt is, mert bizony az egész életét ajzószerek nélkül nyomom, és érzéstelenítés nélkül hordom ki az élet okozta kínjaim, mert nekem is vannak.
Reggel van, söpröm össze a boldogságom üvegcserepeit, és közben olvasom a férjem csodálatos írásait az új könyvéből, ahol Ikarosz alázuhanásáról ír, és minden nyomorúságunk, személyes csatánkon túl jobban szeretem, mint tegnap, noha tudom, hogy nála a megbocsátás nem két perc, és félek. Ráadásul oda kell ülnöm vele a közös asztalhoz a könyvfesztiválon, ahol mint házaspár vonulunk fel, akiknek sikerült.
A fenéket sikerült, az életben semmi sem sikerülhet, maximum az, hogy tényleg a végére miszlikbe törjük a személyes énünket, és ha nem megy a másiknak ez egyedül, hát besegítünk neki.