borítókép: a szerelem koromfekete, én ezt bányászom odalent, és nem gyémántot, 2016, 85x85cm
nem értem a dolgok működését, minden kétségemet felülíróan egészen biztos létezik egy az istenek által megszerkesztett rend, mely a dolgokat a maguk nem e világi módján irányítja. Bolygók egymásra hatása, múlt tettek jelen történeteinken való tükröződése. Ám abban már kevésbé vagyok biztos, hogy lenne is bárki, aki ezen rendben ténylegesen kiigazodna. Ezért is vagyok szkeptikus mindenféle asztrológussal, sorselemzővel, mert ő is csak az egész kép egyetlen, személyes vetületét látja. Persze előfordul, hogy megtörténnek különös áthallások, vagyis amikor az, aki a sors könyvében olvasni próbál valamit tényleg meghall, de ember legyen e a talpán, aki a személyes és a „kapott” mondatok között mindig különbséget tud tenni.
És mint ahogy a sorsok egymásra hatását sem értem, ugyanannyira vakon tapogatózom akkor, amikor megjelenik a szerelem önkényuralma, ami ellen évszázadok óta küzdünk emberek. Olyan szánalmasan bájos látni, ahogy ma már állatokkal próbáljuk betömködni azon réseket, sebeket, melyeket egyes szerelmi balesetek okoztak. Mert azok életveszélyesek. Tényleg soha sehol nem traumatizáljuk egymást emberek annyira, mint szerelem idején, és ennek csak az az oka, hogy ott egy ponton túl anyaszült meztelenné vetkezünk, ott tényleg a másik előtt, mint isten előtt állunk, aki noha tükrözi az isteni önvalót szerelem idején, de ő maga nem az isten, és rettentő módon meg tudja sebesíteni a másikat védtelenségében.
Ennek pedig az az oka, hogy tényleg nem tudom, miért, de nagyon gyakran nem szimmetrikusan szeretünk egymásba, a legtöbbször az egyik mindig jobban odaadja magát, és éppen csak pillanatok vannak, amikor egyensúlyban van a mérleg, és egyforma mértékű, minőségű az önátadás. Ez a szerelem csúcsa, a küszöbön állás szentsége, amikor is eltűnik a személyes én, és felfedi magát az, amiről soha senki nem mondott ki semmit.
Anyucival, amikor még nagyon édes volt, és nem kínozta szét az élet még nagyon meztelen. 1975 körül a fő utcai ház kertjében.
Ám azt a legkevésbé sem értem, miért van az, hogy esetenként csak az egyik fél éli át a szerelem szentségét a másikon tükröződni, vagyis világi nyelven szólva, csak az egyik lesz szerelmes? Csak az egyik látja a másik arcon istent átragyogni, és onnantól, mert lénye isteni eredetű ezen a szempáron keresztül vágyja önmagát teremtőjének visszaadni.
Mert tényleg csak az isten tudja, miért, abban a tekintetben számára út nyílik, átjáró, mely minden kétségén túl visszavezeti önmagához. Szóval persze, hogy nem egy másik emberbe leszünk szerelmesek, ez a legcsúnyább világi átverés, hanem a másikon keresztül a lehetőségbe, mely végre önmagunkhoz vezet. És ez a tény sokkal súlyosabb. Ebből kiindulva lehet megérteni, miért is vagyunk képtelenek egyes tekintetektől egy életen át megszabadulni, hisz hogyan is tudnánk önmagunktól szabaddá válni.
Károllyal, aki harminc éve bírja a tüzet teraszon trács
Álltam már az elutasítottak oldalán, pontosabban most is ott állok, ismerem azt, amikor csak én látom azt egy másik szempáron át, amit amúgy e jelenségvilág máshol képtelen felfedni, és átéltem azt is, amikor bennem gyönyörködtek, és néztem vissza vakon a másikra. Ám egyet tudok – és persze, akinek velem más a tapasztalata, bebizonyíthatja az ellentétét – soha nem hagytam magára a szerelmes felet. Nem hazudtam érzelmeket, vágyat, hanem nyíltan képviseltem helyzetem, nem titkoltam el másik kapcsolataimat, és a lehetőségeimhez képest addig a másikkal maradtam, amíg abban alá nem hagyott a lángolás, amíg esetleg talált egy őt is szerelmesen tükröző szempárt. Soha nem tiltottam le olyan férfit, aki irányomba nagyon mélyen érzett, ellenben velem ezt minden egyes alkalommal megtették a férfiak, és itt tényleg csak találgatni tudok, miért. Mert kétségbeesésemben néha óriási ordítottam, mert három percig bosszús voltam égig érő kínjaimtól, vagy mert egyszerűen csak a tüzem volt elviselhetetlen?
Magam részéről úgy emlékszem, és ebben persze felülírhat a másik fél, hogy ha lehetőségem adódott szeretetembe – ami nem szerelem volt – csomagolva kísértem a másik felet, míg miattam szenvedett, ennek egyik legjobb példája egy ma is nagyon fontos barátom, ahol elértük az elérhetetlent, és szeretőkből barátokká lettünk.
És ezen a helyen nyomatékosítom, készen állok azon többiekkel is erre az útra, akikkel aszimmetrikus kapcsolat idején e legvégső, legfontosabb szakaszt egyelőre kihagytam volna.
Ám egy szó mint száz, senki se hagyja magára azt, aki belé szeret, a blokkoláson, a teljes ignoráláson túl egészen biztos, hogy léteznek felnőtt, érett válaszok is erre a helyzetre.
Halljátok fiúk, jadojoschimgáborkai és többiek, ideje lenne felnőni, lassan elmúlik az élet, és bezárt szívvel nagyon szörnyű lesz meghalni.