borítókép: Keresztvízzel házasodni negyedszerre is, és elválni soha, 2025, 85*85cm
Van egy sajátos tulajdonságom, amit rendkívül nehezen viselek. Szerelmi szeretet-viszonyokat csak elkezdeni tudok, befejezni sosem. A végén lapáttal kell elhajtani, hogy most már menjek. Ám esetemben ez sem segít, mert hiába szakítjuk el a kapcsolatainkat a felszínen, azok attól még a mélyben összekötve/láncolva/nőve maradnak, ha nincsenek “készen”.
Lélekgyógyászok, pszichológusok, a lényegiségemhez állítólag értő szakemberek szerint ez valami trauma következménye, és mennem kéne oldásra, meg kellene találnunk, miért vagyok ilyen.
Milyen is? Valójában teljesen normális, eredeti. És az abszurditás az, hogy azt, akinek a szava megmarad még akkor is, ha a világok összedőlnek, aki szeret akkor is, ha csúf vagy, meglopsz vagy elárulsz, azt ma kezelésre küldik. Kap valami jó kis címkét, diagnózist, hogy az ükapja bütyke, az anyja elfojtásai vagy a kétévesen elszenvedett traumája miatt elszakadási gátjai vannak, vagy simán csak “kapcsolatfüggő”.
Sajátságos jellegem nem e világi tulajdonság, valahonnan még az “angyaloktól” hozom, ahonnan ebbe a szomorú világba érkeztem. Nem sikerült elfelejtenem, honnan jöttem, és, hogy ott más törvények uralkodnak. Ott, ahol amikor azt mondtam, szeretlek és kitartok melletted, akkor azt komolyan is gondoltam, akkor arra várat, világokat lehetett építeni.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Naraszimha
Számomra ebben a jelenségvilágban – ahova csak és kizárt azért jöttem, hogy találkozzak a tanítóval, akinek az ujja az igazság felé mutat – a szeretni ige szentség.
Egy olyan fogalom, melynek a szavaink közül egyedül kapcsolata van az örökkévalósággal, és az azon is túllal. És az élet egyetlen nem anyagi jelensége az, amikor valakit teljesen abszurd módon, de egyszer csak megszeretek. És nem biztos, hogy azért, mert jó ember.
Másfél éve, ahogy kell, első látásra megszerettem egy férfit, másnap már azt mondtam neki, a végéig kísérlek. El nem tudom képzelni, hogy merhettem ilyet. Ugyanezt mondtam lassan harminc éve is a férjemnek, aki azóta is számíthat rám. Tudom, mert sokat éltem már, és sokakat szerettem, hogy az első nagy egymásra találást aztán egy sor rettenetes esemény követi, mert meg fogjuk egymást ismerni emberként, és akkor elvileg sokszor abba kéne hagyni szeretni, mert az embernek hisz kettős lény, mindig van egy sötét arca is.
De hát amikor megszeretek valakit nem egy másikat, hanem a benne lakó örökkévalóságot kezdem el imádni, és én sem értem, miért pont általa látok egyszer ilyen messzire. Igen, egészen a mindenhatóságig.
Úgy hiszem, ez a szeretni tudomásom az egyetlen értékelhető tulajdonságom, amiért ebben a világban rettentő árat fizetek. A szakember, a barát, a “jóakaró” hónapok óta csak kiabál velem, hagyd el, szakíts meg, engedd el. Hogyan? Nem hallottatok még az “isteni” akaratról, aki mellett emberként esélyünk sincs? Arról, hogy, amit ő köt össze, ember el nem szakítja, és, hogy a vége az ott van, ahova a pontot a sors teszi, ha már mindenképp ki akarja tenni. És ahhoz az embernek nincs hozzáférése.
Ti tényleg, hogy tanultatok meg szakítani? Egyszer csak elmúlott a szeretetek, hirtelen ti lettetek olyan fontosak, a kis satnya én, a méltóságával, aki ez már nem engedheti meg magának?
csak várok, csak várok, hogy a szeretteim lefuttassák magukon a hozott programot, és végre azzá legyenek, akik.
Hogy tud elmúlni az, ami nem ebből a világból való? Lehet, hogy csak egy embert szeretettek, a jelmezt, akinek meglátva a szennyesét, rögtön kiábrándultatok belőle?
A szerelmem kispályás csaló, még arra sem érdemes, hogy elítéljék, és a leggyalázatosabb az, hogy nem is látja, milyen kevés ez a szerep. Dühömben olykor széjjel rúgnám a jelmezét, máskor meg sírok érte, annyira együttérzek vele, de sem ettől, sem attól nem fog a szeretetem elmúlni iránta. Mert annak magját nem ez a világ ültette el bennem.
A történet széjjel tép, összevissza rángat, megaláz, kihasznál, elárul, igen, semmi jó nem jut nekem ebből. De hát én vagyok a cél? Nem éppen arról van szó, hogy tényleg cafatokká kell szaggatva lennem, hogy Én legyek végre, és az út a legelképzelhetetlenebb akadálypályákon keresztül vezet haza, a semmibe, ahol csak az van, amit mi itt szeretetnek hívunk?