Rendkívül nehezen viselem azt a népszerű kijelentést, hogy mennyire különbözőek is vagyunk, aztán még hozzá szokták tenni, fogadjuk el egymást. Persze e köré fel lehet építeni egy egész spirituális szupermarket-hálózatot, ahol az ehhez szükséges kellékek beszerezhetőek. Véget nem érő erőlködés ez, mert míg mondjuk kiegyenesítjük az egyik malac farkát, a másiké összekunkorodik. Akarom mondani, ha úgy hisszük, sikerült elfogadni egyik embertársunk tőlünk teljesen eltérő viselkedésmintáit, melyek nekünk alapból és folyton okoznak fájdalmat, már vár egy következő, lehetetlen találkozás. Persze próbálkozzunk, csináljunk úgy, mintha szeretnénk egymást, de azért titokban ismerjük be magunknak, mekkora átverés ez az egész. Azt gondolom, már akkor is szerencsések vagyunk, ha egy olyan ember létezik, akit miután megismertünk, igazán el is fogadtuk, aztán megszerettünk és egymás barátjává lettünk. És a sorrend nem cserélhető fel.
Éppen ezért nem is küszködök ezzel sokat, elfogadás, jóember-kurzus nem az én területeim, hanem csak és kizárólag a másikkal való hasonlóságomat keresem. A boldogság-béke- barátság szentháromság területén lápvilágon járok, ahány ember annyiféle örömmel áltatja magát. Hasonlóságot csakis legmélyebb, még emberként elérhető alapzatomnál tapasztalok, ami a fájdalom.
Minden, ami azelőtt van elválaszt, hangos és falat emel. És abban is biztos vagyok, csakis kellő mennyiségű fájdalom és szenvedés után tudok először az életben magamból igazul kiszólni. Csak ha már sírtam, nélkülöztem, szenvedtem eleget..
Nekem személy szerint egy a külvilágban megjelenő alakra van szükségem ahhoz, hogy onnan szóljak és ott halljam meg magam, ahol már valódi vagyok. Az odafordulás a “guruhoz” a Mesterhez nem gyengeség, hanem végre rettentő arroganciám feladása. Még Ramana Maharshi és Buddha is segítséget kért
önmagam meghallása nagyon friss megtapasztalásom – eddig is voltak hangok, de ez most felülír mindent -, nagyjából azóta csak ülök, és nézem magam előtt a fehér falat, na jó, most a monitort. Persze úgy csinálok, mintha csinálnék valamit, de lényegében rajtam a munka elvégeztetett, és még élnem kell ezután is, ami kemény
kemény amiatt, mert ismerve az igaz hangot magamban, minden kimondható szó mögött, most hallom igazán mennyit is hazudozik a világ, és nyomatékosítom, én is a világ része vagyok. E benső megtapasztalás után már nem az hallatszik, amit a másik mond, hanem az, ahonnan mondja, és ezt a részt, bevallom, megúsztam volna, mert nem gondoltam, hogy itt ennyi “fake” szeretet és barátság és harmónia létezik.
Mindez abbéli praxisomban segít – noha nem hiszek abban, hogy jobb ember leszek, mégis erre gyakorlok, mert még mindig ez a legjobb, amivel időt tölthetek, – hogy sose állítsak valótlan érzéseket, egyszerűen ne hazudjak a másiknak, mert ebben leleplezve lenni roppant kínos, és előbb-utóbb lelepleződünk itt mind.
borítókép: Márton Tünde – kezdem én a lelepleződést