Történetem legveszedelmesebb találkozása volt, rettentő ragadozóként ugrott rám egy teljességgel kiszámíthatatlan pillanatban, és borította fel az összes díszletét annak a színpadnak, melyen akkortájt adtam elő kétségbeesett szerepem. Húszéves voltam, törékeny és bizonytalan, így nem sok dolga akadt velem. Nem tapasztalt ellenállást, és mert tudtam, semmi esélyem sincs vele szemben, kérés nélkül nyújtottam át neki mindenem. Lerángatta a ruhám, széjjeltépte a kabátom, és miszlikre szaggatta a cipőm, majd végzett az addig valódiként érzékelt világgal is köröttem. Ám a legnagyobb kegyetlenség az volt a részéről, hogy engem érintetlenül hagyott. Ott feküdtem hát az amszterdami diákszálló előcsarnokának jéghideg padlóján, teljesen meztelen. Olyan áttetsző ártatlanságomban, amiről addig nem is tudtam, hogy ebben a formában létezhet ez a világ. Szégyenem tetőtől-talpig perzselt, hisz nem volt már semmim, amivel el tudtam volna takarni magam.
Fel nem tudtam fogni, mit követtem el ellene, ami miatt ennyire büntet azzal, hogy életben hagyott, hisz ebben a formában képtelenség volt a továbbiakban részt vennem egy olyan világban, ahol mindenkit jelmezei védenek. Gyűlöltem a napot, hogy megismertem, miközben titokban alig vártam arra, hogy újra lássam. Ám fogalmam sem volt, hogy valójában ki is ő, és hol találhatom újra meg.
Tizenkét évi kitartó keresés után az amszterdami diákszállóban átélt, az én peremére való zuhanást megelőző visszatarthatatlan nevetés, majd zokogás egy dél-portugál óceánparton folytatódott. Ahol újra ugyanaz a mindent megkérdőjelező és feldúló erő fedte fel magát előttem, mint húszévesen. Szőke volt, nagyhangú és francia akcentussal angolul szólt hozzám, és miután könyörögve kértem, hogy csökkentse kínjaim, elsőre úgy tűnt, csak fokozza őket. Mert ahelyett, hogy valami védőburkot vont volna körém, letépte rólam azt a maradék, amúgy már cafatokban rajtam lógó ént, melybe az elmúlt években kapaszkodtam, hogy az ismert személyemtől való tökéletes trónfosztottság állapotában végre meg tudjak pihenni a karjai között.
Onnantól éveken át nem mozdultam mellőle, és szorosan hozzábújva pihentem. Az életben pedig már csak mint valami lidérc jelentem meg, és csak azért, hogy minél gyorsabban lefutassam azt a filmet, melyet emberi életnek hívnak, s ami csakis azért jelent meg számomra, hogy megismerhessem őt.
Teljességgel függő helyzetbe kerültem tőle, de cseppet sem bántam ezt, mert tudtam, el fog jönni egy nap, talán ha majd együtt utazunk vissza Amszterdamba, amikor olyan felfokozott őrületté válik bennem az iránta érzett szerelmem, hogy kénytelen leszek végre feltenni az egyetlen kérdést: na de ki is az, akibe szerelmes vagyok?
