Fel sem fogjuk, a szürrealizmus valójában mekkora veszélyt jelentett a társadalomra. Mert lényegében azóta, hogy André Bretonék szentesítették az automatikus írás mibenlétét, a tudattalan akadálymentesen zúdulhat rá világunkra. Azóta a lélekbúvárkodás világhatalommá lett, mára mindenki megtudhatja, ki volt három élettel ezelőtt, és valamelyik divatos technikával feltárhatja, melyik őse traumáit cipeli. Ennek itt mind az áldozatai vagyunk. Azt hisszük értünk is bármit önmagunkból, de nagyjából egy végtelen bányavidék felszíni tárnáit kapirgáljuk csupán mélypszichológia néven, ráadásul még boldogabbak sem lettünk ebben a testben.
A természet nem véletlen zárta el a nappali elmét a tudatalattitól. Hisz pontosan tudta, személyként nem fogunk bírni e végtelen térrel, ami noha bennünk van, de nélkülünk fejti ki hatását. A tudatalatti nem emberi vidék, istenek laknak ott, és csak ők ismerik ki magukat abban. És ha a tudatalatti úgy dönt, hogy bizonyos pontjain mégis felfedi magát, és megmutatja titkait, az más dolog, de onnan az már nem a tudatalatti, hanem a nappali világ.
Persze értem Bretonékat, és elhiszem, semmi rossz szándék nem volt abban, amit tettek, amikor is a két világháború közötti rettentő vidéken járva nem elégedtek meg azzal, amit szemmel láttak és füllel hallottak, hisz egy ponton túl több borzalmat nem lehetett elviselni, és a java még csak közeledett..Értem én, hogy menekülőre fogták, és miután tudták, a külső táj nem rejt valódi búvóhelyet, hát befelé, a tudat addig feltáratlan tájai felé menekültek.
A baj szerintem az, hogy végsőnek tekintettek egy benső teret, ahova a nappali elme a számára használhatatlanná vált valóságrészeket rejtette, a baj az volt, hogy a tudatalattira a nappali résznél fontosabb, valósabb vidékként tekintettek, melyre úgy hitték, érdemesebb hallgatni, és mely megoldásokat kínál az életben való eligazodáshoz.
Lényegében erőnek erejével ásni, kutakodni kezdtek egy tájon, ahol nem ismerték ki magukat, ami még nem is lenne baj, de annak üzeneteiben művészeti értéket, egyáltalán értéket leltek.
Az automatikus írás a nappali én félretolása során született, összevissza szótömegek felszínre zúdulása, ami nem állt meg az írásnál, hanem festészetté is lett. Nem tagadom, vannak a szürrealizmusnak nagyszerű alkotásai, ám azon kívül, hogy csomót kötnek az agyunkra, a szívünkhöz mégsem visznek közelebb. És éppen azért mert úgy hiszem, ha ténylegesen szürrealista bányászatról van szó, akkor az csak bele-beletúr e benső ismeretlenbe, és megreked ott. Az “alapzatig” a “végső szubsztrátumig”, a szívig nem jut el.
Kicsit olyan, mint mikor a Mester reggel kinyitja palotája kapuját, hogy lábához járuljanak a tanítványok, és meghallják az egyetlen tanítást, de azok még este is csak a kertben múlatják az időt, és nézelődnek..És egy-egy kerti szoborban, egy csinos felszolgálóban végső válaszokat sejtenek, és úgy távoznak este, hogy azt hitték, meghallották az igazságot.. És még ez sem lenne baj, csak aztán gyakran a Mesterről szólni kezdenek, alkotásokat készítenek róla, pedig a kertjéről beszélnek csupán.
Pontosan ez zajlik a huszadik század óta a művészetben. Félinformációk művészi rangot kapnak.