János kereszteli Jézust, angyalok őrködnek, a képet Andrea del Verrocchio festette, illetve egy őt körülvevő alkotócsapat, így például a művet is az akkor már tanonc Leonardo fejezte be. E témában sokat lehet olvasni, úgyhogy hadd ne ismételjek.
Ami számomra most időszerű, és az életben egyedül érvényes jelleggel bír, az a Jézus feje feletti jelenet, melyet persze csak metaforákkal, utalásokkal, elhasznált szimbólumokkal tudunk kifejezni. Hisz azt, ami van és igazán létezik emberi érzékszerv még nem látta és nem fogta fel. A művészet meg, mint afféle utolsó kétségbeesett-szépséges próbálkozás szembeszáll a lehetetlennel, és a valóság egyes felcsillanásait utalásokkal fedi fel.
Mert ezen a képen is egyes egyedül a fej feletti jelenet az, ami igazi, a testek, az angyalok, de még a Megváltó is csak a képzelet műve. Egyedül a fény, ami lemossa rólunk esetlegességünket, személyünket, egyáltalán az egész halandó mivoltunkat az, ami létezik. Lényegében ez lenne az ittlétünk egyetlen érdemi gyakorlata, hogy beálljunk egy ilyen “zuhanyrózsa” alá, és letisztítsuk magunkról a személyt.
Aki átélte, átéli, pontosan tudja, a valóság általi keresztség micsoda erő, micsoda energia, még jó, hogy csak csöpögteti ránk az “úristen”, különben egyetlen tizedmásodperc alatt elpusztulnánk tőle. Pedig életünk végére el kell tudnunk viselni az egészet abból, amiből most még csak fénypászmákat bírunk.
Jó esetben kizárólag erről a gyakorlásról szól az ittlétünk.
