Van egy szép mesém, amitől nehezen tudok megválni. Egészen kiskorom óta úgy hiszem, hogy az “előző életemben” angyalok között laktam. Az angyal lét természetesen csak egy jelkép, az áttetszőség, az egymásba való közvetlen és szívbéli behatolás, az átjárhatóság világának szimbóluma. Az a szabad, határok nélküli táj, ahol a lények a teremtés első és legszebb alkotását ölelik körbe közösen, amit szerelemnek hívunk. De az angyali lét is csak egy helyszín, egy szféra, és ugyanúgy ennek a teremtett, tehát valótlan világnak a része, mint a miénk, csak egy “kicsit” kellemesebb.
Úgy hiszem, hosszú, hosszú – földi időmértékkel mérve – évszázadokat töltöttem el angyalként, és már majdnem becsaptam magam, mert azt hittem, ez az állapot a “Cél”. Már majdnem belealudtam a boldogságba, a soha el nem múló szerelembe, amikor is megszólalt bennem a vészcsengő, hogy bizony innen is tovább kell mennem. Keresnem kell egy olyan helyszínt a teremtett univerzumban, ahol hallhatok arról, miképp szabadulhatok meg az énség képzetétől, legyen az éppen egy angyali minőségű én. Ez a vágyam hozott el a földi életbe, ahol úgy tudom, egyedül az egész univerzumban lehet végre a szabadulásról hallani. De ha tudtok más helyszínről, szóljatok, mert azért ezt a földi életformát kihagytam volna..De egyelőre nem tudok másról, és úgy hallom, ide vágynak megszületni az istenek is, mert tudják az isteni lét is csak egy állapot és nem végcél.
Tudtam arról, hogy az élet szomorú hely, hallottam róla, hogy kerítések, falak közé zárják a szerelmet, és hogy az állítólagos teremtő istennek rendelt képzetek, mózesi törvények miatt kettesével zárják össze az embereket, és esküvel arra kényszerítik őket, hogy egy életen át csak egyet szeressenek szerelemmel, mert különben bűnbe esnek. Hallottam erről a tébolyról, de valahogy nem akartam elhinni, hogy ilyen gyalázat létezhet.
De sajnos megérkezve ide rájöttem, igazak voltak az életről a hírek. És lassan ötvenegy éve, hogy emberi testben élek, sem vagyok képes együttműködni ezzel a renddel. Mert a gond az, hogy noha látszólag emberré lettem, de nem felejtettem el az angyali törvényeket.
Ma reggel is jó nagy zokogásban törtem ki, pedig a szerelmem mellett ébredtem, akiről tudom, milyen mélyen és igazán szeret, de azt is tudom, velem ellentétben, együtt tud működni ezzel a világgal. Zokogásban törtem ki, mert megint eszembe jutott, hogy létezik mellette egy másik nő, aki hallani sem akar rólam. Próbálom, próbálom, de nem tudom megszokni az emberekre erőltetett szabályokat, és fel nem fogom, a többiek miként képesek erre.
Miért hiszi azt egy nő, hogy az a férfi, akinek nem adja meg a szenvedélyes, izzó, égető ölelést, az nem fogja azt megkeresni máshol? Honnan került a rendszerbe ez az orbitális önzés, hogy azt hisszük, a másikat magunkhoz láncolhatjuk, és élete végéig a szeretet nevében kínozhatjuk? Egyáltalán hogyan silányodott le a szeretet szavunk arra a szintre, hogy szeretetnek merjük nevezni azt a párkapcsolati teret, ahol az egyik nem is akar tudni a másik valódi érzéseiről, és ahol az emberek csak egymás mellett élnek?
Húsz éve, hogy felfogtam, nem és nem fogok tudni egy személyben mindent megadni a férjemnek, mert ugyan társa vagyok a gyereknevelésben, az alkotásban, az írásban, a halál felé tartó szépséges menetelésünkben, de már nem vagyok a szeretője. Húsz éve elhatároztam, soha soha nem fogok szexust hazudni akkor, ha annak vágya nem valódi bennem, és szeretem és tisztelem a férjem annyira, hogy azt kívánom neki, amit én nem tudok megadni neki, azt keresse meg másnál. Botrány az, hogy evidenciákat kell magyaráznom, hogy nem mindenki számára egyértelmű, hogy a másik nem a tulajdonunk, és egy ember egy életen nem tudja lefedni a másik összes igényét.
Az angyaloknál ezek a kérdések fel sem merültek, mert ez a gyalázatos matériából körénk szőtt én nem ennyire áthatolhatatlan és sűrű. És ennek okán az önzés, a kisajátítás ténye ott nem is létezik.
Sokáig sírtam reggel, aztán felhívtam a férjem, és újra és újra megköszöntem neki, hogy ért engem, és emlékezik arra, milyen volt angyalként, mert őt még abból a korból ismerem.
Most már csak a szerelmemet és annak élettársát kell emlékeztetnem arra, hogy ők is honnan jönnek, hogy valaha ők is voltak angyalok. Amíg élek remélem, hogy újra emlékezni kezdenek, mert aki le tudja tagadni a szerelmet, aki képes hazugságban élni az mindent elfelejtett.
Inkább örömben kellene sírnom, hogy én viszont velük ellentétben, emlékezek. És egyetlen hazugsággal elpazarolt napom sem létezett.