Egyre nehezebben megy az olvasás, de csakis azért, mert semmilyen ponton nem érdekelnek a kitalált történetek, a szimpla leírások, a korunkat jellemző kötetek. Vagy valami esszenciális, szellemi művet olvasok, mondjuk arról, miként bukkan fel az én a semmiből, és ha pontos a leírás, elbírom az egészet, vagy pedig önfeltáró, semmilyen maszk, szerep mögött nem bujdosó írók vallomásait. Az egész mögött egyetlen vágy vezérel, hogy a lehető legközelebbről éljem meg az alkotót, hogy szinte átléphessem azt a képzeletbeli határvonalat, ami elválasztja az embereket.
E világban két olyan eszközt kaptunk, ahol a legközelebb mehetünk a másikhoz, ez a művészet és a szerelem, e két témakörben vétek valótlanságot állítani és szerepelni.
Annie Ernaux műve nem korszakalkotó műremek, sok hasonlót írtak már e témában. De mert én régen olvastam ilyen őszinte, semmit sem takaró vallomást, egészen boldog lettem tőle. A történet egyszerű, mondhatni banális, egy középkorú nő szerelmes lesz egy házas férfibe, és egy éven át csak annak közelében, az átélt szexust újra és újra magában lejátszva képes levegőt venni..egyébként egyetlen fullasztó borzalom számára a lét. A teljes függés és a kiszolgáltatottság maga. Talán ilyen lehet egy „legeslegutolsó” emberi élet is, amikor már csak és kizárólag istenre tudunk gondolni, egyedül az iránta érzett szerelemben tudunk levegőt venni.
Annie egészen közel jött az olvasóhoz. Önmagához, istenéhez, a fehér papírhoz, s minden leplet lerántva, megmutatta a színtiszta embert. Mert ilyen egyszerű, egy-ügyű lények is vagyunk, ha minden tanultat, lemásoltat lebontunk magunkról. Lényünk magva a szenvedély, a teremtés ősanyaga, isten gyurmája, agyagja.
Létünk tetőtől talpig vágyakozás. „Haza”. De ez a haza megfoghatatlan és ismeretlen, és azt sem tudjuk, merre induljunk el felé. Ám azt mind sejtjük, ahol vagyunk, az nem az igazi, és amikor felrobban a szívünkben a szerelem érzése, először érezzük azt, végre ebben a testben, hogy rendben vagyunk, sőt pillanatokra azt is, hogy hazaértünk. S ennek a rettentő boldogságnak „testi tünete” a szenvedély, a fizikai eggyé válás sürgető vágya, melyet átélve ezen isteni erő széjjel áradhat a testben.
A szerelem önkényes és összevissza válogat, nem érdekli, mennyire illenek össze a világban a szerelmes felek. A szerelem isten hatalmának manifesztációja az anyagban, hogy bebizonyítsa, ő az úr felettünk. A világ és a benne sötétlő vallások – melyek a szerelmet kapcsolatokba, ne adj isten házasságba zárták – pedig diabolikus erők. Tanuljunk meg hát disztingválni e téren végre.
Nos hát éppen emiatt emberfeletti az a küzdelem, melyet Annie vív a rövidke műben a szerelmemmel, ami az isteni tükröződése az anyagban, és ami felett nem győzhet. A műben inkább arról van szó, hogy miután széjjel abuzálta ez a halhatatlan erő az írónőt, egyszer csak magára hagyja. Világi szemmel nézve Annie kigyógyult a halálos kórból, felszállt róla a lila köd, és így happy end kerül a kötetke végére.
“Isten” szemével pedig valami egészen másról van szó..Nem, én sem azt gondolom, hogy bele kellett volna halni ebbe az amúgy csélcsap, nyúlbéla csávón felcsillanó érzésbe, de ha már megjelent, talán illett volna elindulni annak forrása felé.
Egy kicsit mélyebbről megvizsgálni, mi is ez az eszement erő, és nem ott befejezni, hogy végre kigyógyultunk belőle.
Ha nem egy Nobel-díjas írónő műve lenne azt mondanám, ez van, erről a felszínességről szól ez a világ. A mű az alkotó nem túl mélységéről tanúskodik, nagyjából eddig ér az átlagember érzelmi intelligenciája, és a leírtak pont megfelelnek azzal, ahogy a világ bánik a szerelemmel, ahogy romantikus érzéssé degradálta és jövő-menő érzelmek közé keverte. De a fenébe is, a Nobel esetében csak illene mélyebb (ön)vizsgálatot tartani.. De hát mit is várjak egy alapjában lezüllött és elszellemtelenedett világtól és a díjaitól.
Mindezek ellenére Annie egy drága csillag, csak felszíneske, kevéske (nekem) e témában.