Nagyon nehéz a saját mintázatunkból, képi világunkból kitörni. Egyáltalán felfogni azt, hogy a másik a miénkétől akár egészen eltérő eszközökkel igyekszik meghódítani a “végső célt”, az elképzelt csúcsot. S, hogy míg én például cirkalmas mondatok, elvont gondolatok, élénk, harsány képek segítségével próbálkozom, addig a másik számára éppen az én eszközeim akadályok, mégis ugyanazt szeretnénk. “Hazaérni”, megnyugodni végre.
Antoni Tàpies kapcsán nincsenek kétségeim, hogy egy és ugyanaz a hőn áhított idea hajt, hajtott minket, a festészet mindkettőnk számára végső – és lassan úgy tűnik – egyetlen kapaszkodó. Az utolsó hely a szakadék előtt, ahol még emberi alakban az “istenihez” lehet szólni.
Az a gyónás ez, ahol már csak egy bűnünk maradt, ami nem más, minthogy önmagunk teljességét, gyönyörűségét személyes énünkkel eltakarjuk. A festészet itt már teljes kitárulkozás, a legutolsó titkok, vágyak a képekbe való átemelése, azzal a reménnyel, hogy ha kívül van a legintimebb, a legféltettebben őrzött, akkor az veszti az erejét, és egyszer csak megsemmisül.
A legnagyobb bűn átégetésének manifesztuma az ilyen kép, a látszatén utolsó kétségbeesett térdre rogyása azon énség előtt, ami meghalad minden személyeset.
És persze, hogy ez a mozdulat rettentően fáj, a legnagyobb bűnnel, a valódi én elárulásával roppant gyötrelmes szembenézni, és itt, ahol már minden világi segítség eloszlik, egyedül a tűz marad, ami munkájában reménykedhetünk.
Égi tűz ez, nem ebből a világból való, a kegyelem maga, ami persze, hogy fáj a halandó énnek, mert utolsó bástyáit lobbantja lángra.
Ám az ezen a helyen készült művek őrzik is ennek a tűznek a hőjét, amiért maga a művész igenis borzasztóan megszenved, végigjárja ugyanis a tűzkeresztséget, és ennek ereje testet ölt a műveiben.
Ezek az alkotások igazán gyógyítanak, ám nem úgy, mint amit holmi ma divatos spirituális festmények ígérnek, mert ez a gyógyulás a személyes oldal végső felszámolását kéri, és ez halandóságunknak semmiképp sem kellemes.